Talán nincs is még egy olyan fa Magyarországon, de legalábbis a budai hegyekben biztosan, aminek legendája pusztulását követően több mint egy évszázaddal ugyanolyan élénken élne a fővárosi polgárok emlékezetében, mint mikor még enyhet adó lombjai alá húzódhattak a szabadba vágyók.
Forrás: Fortepan
Igaz, havat már a Normafán is hiába keresünk, nemrégiben azonban lapunk beszámolt arról, micsoda átütő siker előtt állnak a Mátyás király, illetve családtagjainak földi maradványait vizsgáló kutatók.
A mai Normafa lejtőjén állt ugyanis egy vén bükkfa, ami alatt a legenda szerint maga a „fekete holló” is megpihent, sőt arról is szól mendemonda, hogy a növény egyenesen az uralkodó születésekor sarjadt.
Költőket ihletett meg a bükk
Viharbükként ismerte meg az ország
A fa közkedvelt kirándulóhelynek számított a Nemzeti Színház művészeinek körében. Ha éppen nem a világot jelentő deszkákat koptatták, törzse körül fújták ki magukat. A fa mai neve is innen eredeztethető, eredetileg ugyanis Viharbükknek hívták. Fontos tudni azonban, hogy a „norma” szó a színházzal összefüggő jelentéssel is büszkélkedhet: a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint bizonyos napokon tilos volt a színjátszás – ezek voltak a normanapok.
A növény mindemellett konkrét kötődést is köszönhet a norma szónak: miután 1840-ben Schodelné Klein Rozáliát egy ezüstsarlóval jutalmazta a nagyérdemű közönség, európai hírű opera-énekesnőnk itt énekelte el a Casta Diva nagyáriát Bellini Norma című operájából, melynek szövege egy szűzi istennőt emleget, aki beezüstözi a szent, öreg fákat. Ezt követően aggatta rá a nép a Normafa nevet.
Ifjú párok véstek a törzsébe
1906-ban aztán a neves szállodaiparos, várospolitikus, műgyűjtő és mecénás, nevezett Glück Frigyes kezdeményezésére emlékoszlopok kerültek a budai magaslatra, amelyeket ma is a főváros akkori polgármesterének, Halmos Jánosnak, illetve az egykori gombkötőnek, Márkus Józsefnek, Budapest főpolgármesterének domborműves portréi díszítenek – az alkotások a képzőművész ifj. Pelzman Frigyes kezének munkáját dicsérik.
A város vezetése 1962-ben új bükkfát ültettetett a helyszínen, sőt 1967-től már egy emléktábla is megemlékezik a legendás növényről, amelyen annak története mellett a József Attila-díjas költő, Devecseri Gábor néhány soros, a Normafáról szóló verse is helyet kapott.
Az eredeti, meg is énekelt Normafába életének során több alkalommal is belecsapott a villám, ráadásul a természet erői mellett az emberi kezek rongálását is el kellett szenvednie.
Érdekes adalék lehet, hogy az 1800-as évek végére általános városi divattá vált a szokás, miszerint a Budapesti szerelmesek előszeretettel vésték a fa kérgébe monogramjukat, így téve egymás számára hivatalossá a frissen megkötött „eljegyzést”.
A II. világháború előtt, sőt az azt követő években is pezsgő sportélet népesítette be a fa környékét: a budai hegyekben akkoriban még számos sípálya és -felvonó, -ugrósánc, valamint szánkópálya is biztosított kikapcsolódási lehetőséget. A faóriás végül 1927. június 19-éig korhadt el, majd azon a vasárnap ki is dőlt. A növényi matuzsálem halálát követően is városi legendák tárgyává avanzsált, hiszen a történetében kevéssé járatosak rendre felteszik a kérdést: mégis mi lett a fával ezt követően?
Artézi forrásba került Budáról
Nos, a Fővárosi Múzeum munkatársai óvatosan leszállították a hegyről a kidőlt fatörzset, melyet útja végén a Margitszigeten található artézi forrás medencéjében helyeztek el, abban a reményben, hogy a mészköves bevonat konzerválja majd az utókornak. Az idő múlásával azonban, szinte érthetetlen módon megfeledkeztek róla, így a vízesésbe támasztott fatörzset a rárakódott, vastag mészbevonat elválaszthatatlanul odakötötte annak falához. Aki szeretné, ott ma is megcsodálhatja.
