Halálfélelme volt a Budapestre jött ukrán nőnek, menekülése közben tőle nem messze robbantottak az oroszok

Lebombázott házak, égő raktárak és fegyverropogás – ilyen körülmények között kellett elhagynia imádott otthonát Ludmillának. Az agrármérnökként dolgozó asszony a Zaporizzsja területén fekvő Polohiból érkezett, csütörtök délelőtt már biztonságban volt, azonban teljesen összetörve, könnyes szemmel üldögélt csomagjai mellett a budapesti BOK-csarnokban. Mint mondta, képtelen sírás nélkül beszélni arról, ami hazájában történik.

Eddig maradtam, de el kellett már jönnöm – mesélte a Borsnak Ludmilla, aki utolsó pillanatig ragaszkodott ahhoz, hogy otthon maradjon. – A fiam nem jöhetett, ő Zaporizzsjában van, szerencsére ma is tudtunk beszélni. Biztató híreket mesélte, azt mondta, most csend van, mi több, már elkezdték feltakarítani a romokat, és elkezdték a helyreállítási munkálatokat is. Reméljük, hogy ez azt jelenti, nemsokára vége lesz ennek a rémálomnak – mesélte az asszony reménykedve. Elárulta, városát is lőtték, azonban az ő háza – úgy tudja – még áll.

Egy csendesebb napon indultam útnak, egy nap alatt elértük Lvivet. Induláskor még nem történt semmi, azonban út közben folyamatosan szóltak a szirénák, aztán pedig az oroszok is lőttek, robbantottak, és láttuk, ahogy hatalmas tűzzel lángol egy raktár nem messze tőlünk, miután találat érte. Nem tudtuk, mi lesz velünk, féltünk, hogy minket is eltalálnak – sorolta a pokoli út részleteit. Csak akkor nyugodott meg, mikor Lvivet elérte.

– Ott már minden rendben volt, nagyon kedvesen fogadtak, ahogyan a határon is – tette hozzá. Ludmilla most lányához és unokájához igyekszik Horvátországba.

– A lányom orvos, már munkában is állt Horvátországban, nagyon várom, hogy végre újra magamhoz ölelhessem őket. Megfagy a vér az ereimben, ha az elmúlt időszakra gondolok. Ha egy dolgot kívánhatnék, az az lenne, hogy legyen vége ennek az egésznek, és hazatérhessek a hazámba a családommal együtt – mondta könnyes arccal.