Exkluzív interjú Károly herceggel: „Erdély szeretete a vérében van”
A folytonosságot érzem Erdélyben – mondja a brit trónörökös, akivel Boris Kálnoky készített exluzív riportot Székelyföldről, hagyományokról és a helybéliek szeretetéről.
Gyönyörű ez a nap a Székelyföld peremén, Brassótól északra, az Olt partján fekvő, aprócska Miklósváron. Korábban csöpögött az eső, de mostanra kisütött a nap, és csak enyhe szellő lengedez - írja a Mandiner.
„Nézzék!” – kiáltja meglepetten valaki, és ujjával a levegőbe mutat. Valóban ritka látvány: a mohával benőtt háztetők felett szajkó hajtja a gólyát. A gólyák hetekkel korábban megérkeztek, némelyik még mindig a fészkét igazítja, de a legtöbbjüknél már kikeltek a fiókák, s bizony etetni kell őket. Károly herceg körbepillant. Az a madár biztosan a saját fiókáját védelmezi, mondja. És valóban, a poros utcácskán néhány méterrel arrébb a szajkó fiókája próbál búvóhelyet találni. A trónörökös lehajol, hogy finoman az út szélére hessegesse, a virágok közé. Felnéz. „Valahol itt kell lennie a fészeknek” – jegyzi meg. Észre is veszi, ott van a fészek az eresz alatt.
Három éve már, hogy a walesi herceg legutóbb Erdélybe látogatott, arra a helyre, amelyet különösen kedvel. Egyébként minden évben eljön, általában májusban. A világjárvány miatt egy ideje nem jöhetett, de most újra itt van, és szokás szerint néhány barátja is elkísérte – az éber, napszemüvegük mögül potenciális veszélyforrást kémlelő brit és román biztonságiakról nem is beszélve.
Erdély szeretete a vérében van
Mi az, amit Károly herceg ennyire kedvel ezen a vidéken?
Idézték már, hogy szerinte Erdély szeretete „a vérében van”. Valóban, Erzsébet királynő egyik ükanyja magyar nemesasszony volt: Rhédey Klaudia grófnő. A kérdésre azonban Károly herceg ezúttal azt válaszolja, a vidék szépsége és az itt élő emberek miatt szeretett bele a helybe.
Egyfajta folytonosságot érzek itt – mondja –, ember és természet egyensúlyát, egy ősidőktől fogva fennálló, hasznos, kedvező körforgást.” A hercegnek van egy kis háza is Zalánpatakon, a Kárpátok lábán. Ott szokott megszállni. „Múlt éjjel medve járt a ház közelében – újságolja a Mandinernek–, a kutyák nem akarták abbahagyni az ugatást.”
„Jó újra itt lenni – tűnődik tovább a brit trónörökös –, most legalább látom, mennyit nőttek az almafák.” Előző látogatásakor ültette őket. Amikor Erdélyben tartózkodik, rendszerint meglátogatja gróf Kálnoky Tibort, e sorok írójának testvérét. Most is ő az, akivel végigballag Miklósváron ezen a békés vasárnapon. Sok minden megváltozott legutóbbi látogatása óta, és ő mindent látni szeretne. Elnézi a helyieket munka közben: egy ács éppen kopjafát farag az udvarán. A kopjafa legtalálóbb angol fordítása, legalábbis azt hiszem, a totem. A kereszténység előtti időkből ered az a hagyomány, hogy ezzel jelölik a sírt. A megmunkált farönkbe az elhunyt életének tanúságául szolgáló jeleket faragnak az itt élő magyarok – a magyarok különleges fajtáját jelentő székelyek. Székelyföld az a része Erdélynek, amelyet Károly a leginkább kedvel.
