Müller Péter: Vége a világnak? Hívjuk fel a Jóistent!

Bors: Nemrég ünnepelte 86. születésnapját. Milyen érzés?

Müller Péter: Nincs gyönyörűbb, mint amikor összeáll a kép. Egész életedben csak mész előre, napról napra, évről évre, tolod magad előtt az élet eseményeit, nem tudod, mi lesz, reménykedsz, vágyódsz, félsz, akarsz, hiszel… De amikor mindez már valósággá válik, akkor összeáll a kép. Ezt én, mint drámaíró, nagyon is jól tudom. 

Bors: Számos könyvet is írt, mindegyik sikeres. Melyik a kedvence?   

M. P.: - Az Isten bohócai. Ez egy önvallomás, ebben jártam legközelebb önmagamhoz. Ebben van játék, szerelem, ebben van minden!

Bors: - Az Isten bohócai ihletésére született egy balett, és az Ön ötlete volt, hogy a sötétben, a világvége idején megszólaljon a saját szívhangja.

M. P.: - Egerházi Attila, a koreográfus spirituális lelki társam, nagy találkozás volt a miénk. Ő álmodta színpadra az Isten bohócait. Amikor már a zene is megszűnik, akkor ott a szívverésem. Azt hiszem, ez egy színháztörténeti szenzáció. Bár hallhatnánk Shakespeare szívét vagy Molierre-ét, Csehovét! Ha már nem élek, akkor is hallhatják majd ebben a balettben a szívverésem.

Bors: - Történelmi időket élünk. Önnek bölcs rálátása van a folyamatokra, mi a véleménye arról, ami a világban zajlik?

M. P.: - Sok történelmi poklot megjártam, de ilyen, ami most van, még nem volt. Különös léthelyzetben van az egész emberiség. Írtam egy könyvet, az volt a címe: Világvége. Túl korán jelent meg, lelőttem a poént. Én egyébként ezt vidáman írtam, arról szól, hogy amikor egy világrend lejár, akkor összeomlik, hogy egy új szülessen a helyén. Tud erről minden tradicionális írástudó: a kínai, a hindu, a zsidó-keresztény… Az apokalipszis leírása része a szent könyvnek. Az, hogy lejár egy világrend, törvényszerű folyamat.
Bors: - Mi lehet az egyén túlélési taktikája ebben a helyzetben? Kicsit az az érzésünk, hogy a fejünk fölött történnek a dolgok és nincs beleszólásunk.

M. P.: - Ha nekem fáj a derekam, az baromira fáj, tudom, hogy miről beszélek. Nekem fáj. Én fájok. Az, hogy fájdalmat érzek a hazám és az emberiség sorsa miatt, távoli fogalom, nem megragadható. Azt, hogy baj van, az ember a saját testében, lelkében, életében éli meg. Ezért érezhetjük üresnek és felszínesnek az észosztást és az okos tanácsokat. Egyébként senki nincs abban a helyzetben, hogy az emberiséget megváltsa. Én legalábbis nem tudok senkit. Nem mondom, voltak ilyen ambícióim, de régen elmúltak. Elég annyi, hogy például egy előadásomon, találkozón az emberek szárnyaljanak, jól érezzék magukat. Az, hogy valódi derűt és valódi szeretetet tudjak adni. És ami még nehezebb: elfogadni. Ha ez működik, a többi nem érdekes, azt oldják meg a filozófusok meg a tudósok.

Bors: - Valóban vége a világnak? A környezetszennyezés, a háborús fenyegetés, a Föld egyes részein tapasztalható éhezés ijesztő jelek.

M. P.: - Nem tudom a választ. Hívjuk fel a Jóistent telefonon! Kár, hogy nem tudjuk a számát. Szerintem csak az a fontos, hogy az egyes ember szépen és szeretetben élje meg az életét, küzdje meg azt a küzdelmet, ami kivétel nélkül mindenki sorsában megjelenik. Tény: abszurd fogalom lett a pénz, amitől minden függ, és minden azon múlik. Ez természetellenes, minden szempontból.

Bors: - Ön nem tart attól, hogy az emberiség a végnapjait éli?

M. P.: - Meggyőződésem, az ember úgy van kitalálva, hogy mindig meglátja a napfényt az alagút végén. A legnagyobb dolog, hogy a derűt hogyan tudja az ember saját magából kihozni. Ennyi gond, ennyi probléma mellett, hol tud megmaradni derűsnek. A világ nem a semmi felé megy, nem az abszolút megszűnés felé, hanem afelé, ami a létrehozójának a szándéka. Kevesen tudják, hogy Jézus a keresztre feszítése előtt táncba vitte a tanítványait. „Mielőtt megélem a sorsomat, fogjuk meg egymás kezét és járjunk egy nagy körtáncot!”, mondta és táncoltak. Ez benne van az apokrif evangéliumokban. Az evangélium szó azt jelenti: örömhír. A történet drámai, de a lényege az öröklét. Aki jól olvassa, jól teszi magáévá, az derűvel éli meg. Elmúlás van. Halál nincs.