Nem kaptunk levegőt, azt hittem, meghalunk – így emlékeztek egy egyszerű balesetnek induló incidensről a szemtanúk.
Belluno alagútjában haladt a magyar kamion, amikor egy olasz autó szabálytalanul elé vágott, az ütközés elkerülhetetlen volt. Az autó bal oldalával került a teherautó elé, a kocsi szinte teljes hosszában összetört. A magyar sofőr azonnal a másik vezető segítségére sietett, a roncsból egy fiatal nő szállt ki, akihez mentőt is kellett hívni. A forgalom leállt, a két jármű mozdíthatatlanná vált. A mögöttük lévő sor percek alatt kilométeresre duzzadt, mire megjött az első járőr, már 4 kilométeres volt. A várakozó autók többsége az alagútban állt. A diszpécser a digitális jelzőtáblákra nem írta ki, hogy incidens történt, így a motort sem állította le egyik sofőr sem, azt gondolták, hogy néhány másodperces várakozás után tovább mehetnek.
Nem így történt.
40 perc elteltével jött az autómentő, hogy szabaddá tegye az utat. Közben az alagút lámpái zöldet mutattak, mintha szabad lenne az út. Az autók motorjai továbbra is jártak, az alagútban rekedt utasok pedig félelemtől átitatott üzeneteket kezdtek küldözgetni szeretteiknek.
„Félek, hogy meghalunk.”
„Rettegek, hogy megfulladunk!”
„Az alagút foglyai lettünk. Nem tudom, mikor szabadulunk ki?”
„Félelmetes az egész, nincs kiút.”
„ Még a táblák sem működnek.”
Traumaként élték meg
A helyzet egy óra múlva oldódott meg, addigra tették fel a trélerre az összetört roncsot. A kamion rendben folytathatta útját. Utána a forgalom is megindult. Az alagút kezelője szerint a szellőző berendezések működtek, senki sem volt életveszélyben. Az autósok szerint azonban ez nem így volt. Ők traumaként élték meg a kocsijukban töltött egy órát.