„Nem láthattam Istvánka holttestét, nem vihetek virágot a sírjára” – babáját gyászolja az anyuka, ő is majdnem belehalt a szülésbe
Andrea terhessége zavartalan volt, időben és rendben beindultak a fájások, ám a szülés közben komplikáció lépett fel. Az édesanya a hatalmas vérveszteség ellenére túlélte a szülést, ám az újszülöttjét már soha nem ölelheti magához.
Az inkei család élete egyik legboldogabb napjára készült, ám az események nem várt, drámai fordulatot vettek. Andrea rendszeresen járt terhesgondozásra, Istvánkát november 5-ére várták.
Korábban voltunk a nagykanizsai kórházban, ahol borzasztóan bántak velem, így amikor október 25-én beindult a szülés és mentőt hívtunk, azt kértem, Kaposvárra vigyenek
— kezd bele kálváriájába Andrea, aki vérszegénysége miatt aggódott a piciért, ráadásul hányingerre és szédülésre panaszkodott.
A mentőben azt hittem, elfolyt a magzatvíz, de kiderült, hogy vérezni kezdtem. Gyakorlatilag vérben úsztam
— emlékszik Andrea. Rettentően sok vért veszített. A kórházba érkezéskor ultrahanggal megnézték a picit és mindent rendben találtak, bár jelezték, hogy a méhlepény elkezdett leválni.
Átvittek a műtőbe, elaltattak és császármetszéssel segítették a világra Istvánkát
— emlékezik vissza az édesanya, aki csak órákkal később tudta meg, hogy gyermeke halva született.
Az intenzíven kaptam egy nyugtatót, nem értettem, miért. S akkor jött az orvos és elmondta, hogy Istvánka nem élte túl a szülést
— idézi fel könnyek között az édesanya, aki a hír hallatán teljesen összeomlott és képtelen volt gondolkodni. Az orvosok szerint a gyermek már korábban, a méhben meghalhatott, ám Andrea ebbe nem akar beletörődni, hiszen még aznap is érezte gyermeke mozgását.
Én és az édesapja is szerettük volna megnézni a babát, de nem engedték meg. Azt mondták, négy órán keresztül lett volna erre lehetőségünk, de a párom sajnos később ért oda, én pedig magatehetetlenül feküdtem az intenzív osztályon
— meséli az asszony, aki szörnyen érezte magát az intenzíven. Amikor átkerült a szülészetre, ott sem tudott pihenni, hiszen a gyermeksírás és az újszülöttek látványa felzaklatta.
Sajnos otthon sem lett könnyebb
— idézi fel Andrea a szívszaggató emléket. Az inkei házikó ugyanis már csak Istvánka érkezésére várt. Bár István, Andrea párja megkérdezte, vigye-e el a fájó emlékeket idéző bababútorokat a lakásból, Andrea ezt nem akarta.
Még legalább másfél hétig ott volt a kiságy és minden holmi. Rengeteget sírtam, de a legnehezebb az volt, amikor a párom végül mégis mindent elvitt. Bár mi sem vagyunk gazdagok, úgy láttam jónak, ha egy rászoruló család kapja meg a babaholmikat
— meséli az édesanya, aki úgy döntött, minden követ megmozgat, hogy kiderüljön, miért halt meg Istvánka.
Rengeteg támogatást kapok idegenektől is, de sajnos sok a rosszindulatú ember. Egy nő például azt írta nekem, hogy kórházi dolgozóként lefotózta a halott gyermekemet. Küldött is egy szörnyű képet, de ott a baba takaróján dunaújvárosi felirat volt. Milyen ember képes ilyesmire?
— kérdezi zaklatottan a gyászoló asszony, akit a Facebookon sokan arról a képtelenségről akarnak meggyőzni, hogy gyermeke él, csak elrabolták.
Nem akarok hiú ábrándokat táplálni magamban, elfogadom, hogy meghalt a gyermekem, csak azt szeretném, hogy kiderüljön, miért
— magyarázza az asszony, aki családjával együtt a kórházra bízta a temetést, így egyelőre arról sincs információjuk, hogyan és hol került végső nyugalomra Istvánka. A család mostanra felocsúdott a sokkból, s rosszul érinti őket, hogy nem láthatták a babát, s még a sírjához sem tudnak kimenni. Andreának van már két gyermeke, akik borzasztóan aggódtak édesanyjukért.
Vanda és Kristóf nagyon várták a kicsit, de most annak örülnek, hogy én élek és itt vagyok nekik
— zárja az édesanya, aki alig várja, hogy virágot vihessen a kis Istvánka sírjára. A zárójelentésen az szerepelt, hogy a babája a méhlepény leválása miatt vesztette életét, de boncolási jegyzőkönyvet még nem kaptak.
Lapunk megkereste az illetékes kórházat, válaszukkal frissítjük cikkünket.
