"Nincs meleg víz, összedől a terem" – erdélyi magyar diákok meséltek az ottani iskolák állapotáról
Egész Erdély gyászolja a székelyudvarhelyi iskolaomlás 17 éves áldozatát, Dávidot. A tragédia óta több egykori középiskolás számolt be arról, hogy az ő tanintézményük épülete is kritikus állapotban van.
Évek óta tudni lehetett, hogy felújításra szorul a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium diákotthona. A román állam nem fordított kellő gondot az épület felújítására, és már a magyar kormány tervezte, hogy pénzügyi támogatást nyújt a szükséges munkálatok elvégzésére. Az intézmény főépületét egyébként ugyancsak a magyar állam segítségével már renoválták, a kollégiumban pedig jövőre időzítették volna a szükséges munkálatok megkezdését.
A Bors információi szerint nem a Tamási Áron Gimnázium az egyetlen erdélyi tanintézmény, amelynek ingatlanja felújításra szorul. A hétfői tragédia kapcsán több erdélyi Facebook-csoportban is elszabadultak az indulatok. Az egyik hozzászóló, Nemes Tibor viszont egy szívbe markoló posztot tett közzé, amelyben kifejtette: a történteket visszafordíthatatlan intézményes, emberi és állami gondatlanság eredményének tekinti.
Ezt az állami nihilt saját bőrömön éreztem 12 évig, így számomra ez nagyon közeli. Olyan körülmények voltak, hogy 12 év alatt soha nem érte meleg víz a kezemet az iskolában. Összesen kétszer, ha elmentem a mosdóba, és nagyon sok évig faállvány szerkezet védett minket a bejáratnál, hogy ne ránk essen le az esetlegesen, de viszonylag rendszeresen lehulló törmelék!
– fogalmazott a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum egykori diákja.
– Mi a körülményekkel annak idején nem foglalkoztunk, mert szerettük az iskolánkat, de soha nem felejtjük el, hogy egyszer beomlott a tornaterem, és csak azért nem történt tragédia, mert éppen nyár volt – mondta a Borsnak a ma már Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló férfi, és hozzátette: Erdélyben a nem állami iskolák fenntartója a katolikus, a református, vagy az unitárius egyház.
1990, vagyis a romániai rendszerváltás óta folyamatosak a viták, hogy kinek a felelőssége az iskolaépületek karbantartása. Az egyházak és az állam egymásra mutogatnak
– fejezte be Tibor.
Adél a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba járt, és elmondása szerint az iskolája épülete finoman fogalmazva nem volt tökéletes állapotban.
2015-ben, még az iskola felújítása előtt annyira rossz állapotban voltak az osztálytermek és a folyosó, hogy egyik alkalommal, amikor kimentem a teremből és becsapódott mögöttem az ajtó, a fülem mellett esett le egy tégla. Egy évig voltunk abban a teremben, később felkerültünk a második emeletre, egy látszólag biztonságosabb osztályterembe
– idézte fel az ijesztő emlékét az egykori diák.
A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium diákotthona, a helyi szóhasználat szerint bentlakása, egyik főfala hétfő délután omlott be. A katasztrófa-védelmisek több diákot kimentettek a romok közül. Egy 17 éves diák életéért a mentősök hiába küzdöttek. Dávid édesanyja a kórház intenzív osztályán ápolóként dolgozik, ott értesült az épületomlásról.
– Rohantam, ahogy tudtam. Át az épület előtti virágágyáson. Beültem egy kocsiba, és igyekeztem a lehető leghamarabb odaérni. Akkor még nem tudhattuk, hogy Dávid életben van. Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy a katasztrófavédelem emberei szedegetik a téglákat és keresik a fiamat. Hiába hívtam Dávidot telefonon, a készüléke nem csengett ki. Hamarosan kihozták a fiamat – elevenítette fel a történteket Éva. Mint kiderült, Dávid az ebéd után ledőlt pihenni a szobájában, ezért nem is lehetett ideje a fal megrepedezését és gyors beomlását észlelni, így kimenekülni sem.
Az orvosok mindent megtettek a fiamért, de hiába. Engem a terület lezárása ellenére egészen közel engedtek a helyszínhez, valószínűleg azért, mert tudják, hogy a hivatásomból adódóan tudom, mit szabad és mit nem szabad megtenni egy ilyen helyzetben. Ura voltam a helyzetnek, és hagytam, hogy a mentősök végezzék a dolgukat. Odamentem a fiamhoz, és néztem, mi történik. A lábánál álltam, és figyeltem, ahogy intubálni és lélegeztetni próbálják. Ötvenen dolgoztak a megmentésén, sürögtek-forogtak
– mondta az édesanya.
Éva szeretett volna szólni a fiához, de nem lehetett.
– Nem volt már abban az állapotban, hogy kommunikálhassak vele. Tele volt a nyelő- és a légcsöve porral és törmelékkel. Majd egy órán keresztül küzdöttek, mire szállítható állapotba hozták. Én nem szálltam be vele a mentőautóba, inkább előre rohantam, hogy a kórházban előkészítsem az utat. Ott vártam a műtőnél, de már nem érkezett meg – fejezte be Éva.
