A csöppséget 19 hónaposan amputálták. Szülei a mai napig úgy érzik, helyesen döntöttek.
A terhesség huszadik hetében, egy rutinvizsgálat során derült ki, hogy a baba lába nem fejlődik rendesen. A szülők szinte lehetetlen döntés előtt álltak: a terhességmegszakítás szóba sem jöhetett, az azonban kérdéses volt, hogy vajon harcoljanak-e kislányuk lábáért, vagy még a születése előtt mondják ki, hogy az amputációban látják a megoldást.
A 29 éves brit Jenna és férje, Shaun Edmondson eleinte megszólalni sem tudott, amikor az orvosok közölték velük: gyermekük egy ritka rendellenességben szenved (Fibular hemimelia), mely 40 ezer újszülöttből maximum egyet érint, és melynek következtében sem a szárkapocscsontja, sem három lábujja nem fejlődött ki a bal lábában. Noha talán számtalan műtéttel valamennyit javítani tudtak volna az állapotán, a pár nem akarta kitenni ennek a kínszenvedésnek születendő gyermeküket.
My new husband and I would like to say a massive thank you to Chris and Carolyn for our absolutely stunning wedding...
Posted by Jenna Edmondson on Sunday, September 29, 2019
19 hónappal azután, hogy a kis Laila világra jött, amputált lett – így gyakorlatilag műlábbal nőtt fel. Talán ennek is köszönhető, hogy a ma hároméves kislány mosolyogva szaladgál és pont olyan életet él, mint bármely kortársa.
Szülei vallják: a lehető legjobb döntést hozták meg az adott helyzetben.
– Úgy döntöttünk, hogy az amputáció a legjobb lehetősége Lailának a normális életre. És most, hogy látjuk őt rohangálni a protézisével, bölcsibe járni, vagy csak egyszerűen tipikus kislányként élni, tudjuk, hogy jól döntöttünk – magyarázta Jenna a Mirrornak.
– Nem tudtam, mire számítsak, de aztán amikor a kezembe adták, rájöttem, hogy ő egyszerűen ilyen. Így tökéletes – magyarázta a lányára oly büszke édesanya, aki azt is elárulta, noha szóba jött egy olyan műtéti megoldás, amely során ötéves korától egészen tinikoráig folyamatosan növelték volna a lába hosszát, ők nem akarták kitenni egy olyan orvosi procedúrának, ami amellett, hogy ugyancsak nem garantált volna teljes sikert, Laila egész gyermekkorára rányomta volna a bélyegét.
– Nem akartuk, hogy az egész gyermekkorát és a tini éveit is műtétek szakítsák meg időről időre, ami miatt nem tudott volna iskolába járni, sportolni, normális életet élni. Úgy éreztük, minél korábban veszíti el a lábát, annál könnyebben alkalmazkodik majd, mert nem ismer majd mást. Természetesen nem látunk a jövőbe, így nem tudjuk, mit érez majd Laila, ha idősebb lesz.
A szülők egy alapítványt is létrehoztak, hogy a Lailához hasonló amputált gyerekek protézishez jutását támogassák.
