Ha valakiről, hát Varga Vandáról nyugodt szívvel elmondható: a koronavírus-frontvonalon harcol. A Covid-osztályon dolgozó nővér már tavasszal is a vörös zónában küzdött a betegekért, így – mint elárulta – nem is az volt számára a kérdés, hogy ő maga elkapja-e a vírust, csupán az, hogy mikor.
Exkluzív interjút adott a Ripostnak az a Covid-osztályon dolgozó ápolónő, aki nemrég maga is elkapta a vírust – ám hiába van otthon, karanténban, most is elsősorban a betegeire gondol, értük aggódik. Varga Vanda elárulta: mivel az első pillanattól kezdve tűzközelben volt, számított rá, hogy maga is fertőzött lesz.
A kérdés nem az volt, hogy elkapom-e, hanem hogy mikor.
Mi, a párommal és a fiammal, egy házban élünk édesanyámmal, aki inzulinos cukorbeteg és már infarktusa is volt, így én őt féltettem végig. Most, amikor megtudtam, hogy pozitív vagyok, azonnal teljesen elkülönítettem magam. Édesanyámat a névnapján az emeletről lekiabálva köszöntöttem fel. Április óta nem tudtam egyszer sem megölelgetni, megpuszilgatni – magyarázta.
Jogosan merül fel a kérdés: az első hullám óta Covid-osztályon segíti a fertőzöttek gyógyulását, miközben a saját szeretteit is meg kell óvnia – vajon honnan merít erőt?
– Egy egészségügyi dolgozó soha nem mondja, hogy na, itt a vége. Az is feltölt minket, ha kijutunk a vörös zónából megenni egy levest vagy éppen van 20 perc pihenő. Ha becsukhatom a szemem, olyan, mintha három órát aludtam volna.
Varga Vanda a Ripostnak betekintést engedett abba, hogy néz ki a Covid-osztályos ápolók egy napja.
– Kétszer három órát vagyunk a vörös zónában, tehát a fertőzött részen teljesen beöltözve, és kétszer három órát a zöld zónában, ami kiszolgálja a vöröset. Ott készítünk elő mindent, amire majd szükségünk lesz a fertőzött területen. Mielőtt bezsilipelek, elmegyek mosdóba és akkor kibírom, amíg kijövök. Persze nem iszom eleget, ezért esténként fáj a fejem.
Az ápolónő azt is elárulta, noha a betegek rendkívül nehezen viselik a helyzetet, ők igyekeznek mindent megtenni értük. Ilyenkor az olyan apróságok is számítanak, amire gy átlag hétköznapon talán csak legyintenénk:
– Rengeteg apróság sokat számít. Múltkor például megkérdezte az egyik bácsi, nem tudnánk-e valahogy zenét csinálni? Telefonon kerestünk zenéket, a betegek mondták, mik a kedvenc számaik és lejátszottuk őket. Vagy például ha ízlik nekik a vacsora, megkérdezzük kérnek-e repetát. Sokat számít egy telefon, egy otthonról kapott fénykép vagy ha mesélhetnek a fiatal korukról. Az egyik bácsinak Lotti kutyája hiányzik, elmesélte, hogy már tíz éve élnek kettesben, az Illatos útról vitte haza annak idején. A fia szokta megüzenni neki, hogy van a kutyus.
Varga Vanda búcsúzóul megüzente: ez a karácsony bizony más lesz, mint a többi. Fontosabb. Személyesebb.
– Sokan elvesztettünk embereket magunk körül, szinte mindenki környezetében volt beteg. Idén nem az lesz a fontos, hogy mi van a fa alatt, hanem az, ki van a fa körül. Ez a karácsony a túlélésről szól.