Egymásban tartják a lelket – megrázó interjút adtak a covid intenzív osztályon dolgozó egyetemisták

Már több hete dolgozik önkéntesként a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központjában Garcia Elisabeth, az orvostudományi kar hallgatója. Az önkéntes munkát felkészítés előzte meg, de ami a covidosokat ápoló intenzív osztályon várta őt és társait, arra nehéz felkészülni. Nem a munka miatt.

Mindig vannak, akiket meg tudnak menteni

– Mi elsősorban a szakdolgozók, segédápolók keze alá dolgozunk és a betegek általános ellátásában veszünk részt, például etetjük, mosdatjuk, forgatjuk őket. Feltöltjük a hiányzó készleteket, infúziókat, szereléseket, injekciós tűket, fecskendőket– számolt be munkájáról.

– Mindig ott vagyunk beosztva, ahol szükség van a segítségünkre és bármit megcsinálunk, amire megkérnek bennünket.

Az orvosok, a segéd- és szakápolók, a tapasztaltabb önkéntesek mindenben segítik őket, más miatt nehéz a szolgálat.

– Az elmúlást testközelből látni nagyon nehéz, még ha tudom is, hogy ez az élet velejárója. Igyekszem arra összpontosítani, mit tanulhatok ebből. Ha valami szíven üt, azt igyekszem kibeszélni valakivel, például édesanyámmal. Jó és rossz dolgok egyaránt történnek velünk, ha erre figyelek, akkor helyén tudom kezelni a dolgokat. Igen, meghalnak, de mindig van valaki, akit meg tudunk menteni. Legutóbb javult egy férfi állapota, akiért nagyon aggódtunk, még beszélgetni is tudtam vele. Az az érzés, amikor megköszönte a munkánkat, leírhatatlan. Mindennél többet ér a hálája. Felemelő érzés, hogy nekem is részem van abban, hogy hamarosan hazatérhet az érte aggódó szeretteihez.

„A halál közelségére nem lehet felkészülni”

Barátnője, Vitéz Anna ugyanott önkénteskedik.

– Eleinte bizonytalan voltam és féltem, mi vár rám, képes vagyok-e segíteni, de aztán láttam, hogy hasznos a munkám, jó érzés, hogy segíthetek másokon. Fantasztikus, amikor végre valaki jobban lesz és képes velünk kommunikálni, háláját fejezi ki. Ezek szívmelengető pillanatok. Jó érzés büszkén felhívni anyát, hogy tudtam másoknak segíteni – mondja Anna. Egy-egy 12 órás műszak után olyan fáradt, hogy semmihez sincs kedve: vacsorázik, esetleg megnéz egy filmet és már alszik is.

– A halál közelségére nem lehet felkészülni lelkileg – vélekedik. - Arra koncentrálok, hogy sokan felépülnek, és ez nagy öröm. Sok barátom önkénteskedik és nehezebb pillanatokban egymásra támaszkodunk, azokra, akik ugyanezt csinálják. Mindig megkérdezzük egymástól, kinek milyen volt az éjszakája. Jó ezt kibeszélni.

Kiszámíthatatlan, milyen lesz a műszak

Anna szerint a halál árnyéka mellett a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság a legmegterhelőbb.

– Sosem tudod, hogy könnyű 12 órád lesz vagy életed legmegrázóbb éjszakája. Sosem tudjuk előre, mennyi lesz a tennivaló és milyen új benyomások érnek. Az a legrosszabb, amikor már a szakápolók is azt mondják, hogy nem tehetnek többet a betegért, nehéz tudomásul venni, hogy az ember halandó. De jó olyan emberekkel együtt lenni, mint a kórházi dolgozók, akik kivétel nélkül erejükön felül teljesítenek.

Nincs otthon puszi, ölelés

Vitéz Anna édesapja közgazdász, édesanyja tanár, és büszkék rá, hogy lányuk az orvosi hivatást választotta, mert embereket akart menteni. A pécsi orvosi karra jár és most egyedül lakik, miután szintén egyetemista húga hazaköltözött a szülőkhöz Székesfehérvárra.

– Tudom őket látogatni, mivel a szüleink fiatalok, arra viszont otthon is figyelünk, hogy egymás között tartsuk a távolságot. Nincs most ölelés, puszi.