<p>Ördög bújt belé, vagy hét ördög lakik benne – mondjuk ma is a csintalan, rosszalkodó gyerekekre. A kifejezések nagyon régiek, ám őseink egykor a gonosz felnőttekre is használták, mert úgy vélték, az ember alapjában jó, és csak az őt megszálló démon, ördög teszi rosszá, vagyis az „ördög beszél belőle”. </p>
Szó sincs büntetésről
Érdekes, hogy általában a megszállt személyek sem tartották/tartják magukat gonosznak, és felelősséget sem vállalnak az általuk „megszállt állapotban” elkövetett rossz cselekedetekért. Éppen ezért az ördögűzést inkább egyfajta gyógymódnak, kezelésnek tekintik, mintsem büntetésnek. Az viszont mindenkinek, a megszállt személynek és a környezetének is érdeke, hogy a gonoszt kiűzzék a testből. Az ördögűzés (exorcizmus) a hivatalos megfogalmazás szerint nem más, mint démonok vagy más ártó szellemlények eltávolítása a megszállottnak hitt emberből vagy az olyannak vélt helyről.
Már Babilonban is ismerték
A testet megszálló gonosz szellem kiűzése ősidők óta létező, a legtöbb vallásban megtalálható, napjainkban is gyakorolt, de sokak által szemfényvesztésnek tekintett szertartás. Általában papok, vagy olyan személyek végzik, akikről azt tartják, hogy különleges erőkkel, képességekkel vannak megáldva. Az ördögűzést végző személy (exorcista) eszközei az ima, az előírt szövegek, gesztusok, jelképek, szimbólumok és amulettek, és a folyamathoz gyakran hívják segítségül Istent, Jézust és az angyalokat.
De ki is a „megszállott”? Általában ugyanazok jellemzik őket: emberfeletti erejük lesz, káromkodnak, köpködnek, félnek a szentelt víztől, és olyan nyelveken beszélnek, amelyeket sohasem tanultak.
Talán hihetetlen, de már egy i. e. 3000-re datálható babiloni agyagtáblán is találhatók démonok ellen használatos ima- és énekszövegek.
Az evangéliumok szerint Jézus maga is kiűzte az ördögöt a megszállottakból. A keresztény exorcisták a mai napig az ő nevében folytatnak ördögűző tevékenységet.
A pszichológia előretörése
A 16. században az ördögűzés a protestánsok és a katolikusok közötti harc eszközévé vált. A katolikus egyház 1614-ben adta ki ördögűzéssel kapcsolatos szertartáskönyvét, amelyet 1999-ben újítottak meg.
A felvilágosodás nyomán az exorcizmus sokat vesztett jelentőségéből, különösen a nyugati világban. Háttérbe szorulásában nagy szerepet játszottak a pszichológiai kutatások, valamint az emberi agy működésének és szerkezetének tanulmányozása.
Gyakran valamilyen elmebetegséggel magyarázták a tüneteket, és így is kezelték. Az orvosok szerint többek között epilepsziás, skizofréniás, elmebajos, Tourette-szindrómás és a disszociatív identitászavaros betegek is a „megszállottság” tüneteit produkálhatják.
A pápa is gyakorolta
Viszont 1973-ban megjelent a mozikban Az ördögűző című film, és a téma ismét reflektorfénybe került. Szokatlanul nagy visszhangot váltott ki a nézőkből az Egyesült Államokban és Európában, hatására a démoni megszállottságban és az exorcizmusban való hit újra elterjedtté vált.
A krónikák szerint II. János Pál pápa élete során legalább három alkalommal használta ördögűző képességeit. Utoljára egy tizenkilenc éves olasz lányon hajtotta végre a szertartást – sikertelenül.
Az eljárás veszélyei
Az ördögűzés napjainkban is vezethet tragédiához. 2003-ban egy nyolcéves amerikai autista fiú, 2005-ben Romániában pedig egy fiatal apáca (akit három napig hagytak étlen-szomjan egy kereszten) halt bele a szertartásba.
2016 szeptemberi haláláig a Vatikán első számú ördögűzője Gabriele Amorth atya volt, aki elmondása szerint több mint 160 ezer alkalommal vette fel a harcot a Sátánnal.
Felbukkanása a művészetekben
Sok művészt megihletett az emberekbe bújt ördög és az ördögűzés. Petőfi Sándor például így írt a Falu végén kurta kocsma című versében: „Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!”
Francisco Goya spanyol festő egyik festményén Borgia Szent Ferenc végez ördögűzést.
A filmművészetet sem hagyta hidegen a téma, a legismertebb ezzel kapcsolatos filmek, az Ómen, Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Az ördögűző, valamint a részben Budapesten forgatott, Anthony Hopkins főszereplésével készült A rítus.
