Elvis Presley szerelemgyerek volt, a szülei egy nap meglógtak az iskolából, s összeházasodtak. Apja állította, hogy Elvis születésekor az ég kék fényben úszott, ezért is hitte a fiú, hogy ő maga a Messiás.
Őstehetség volt, sosem tanult zenélni. Néha gitározott a szomszédoknak, majd egy szentimentális dallal megnyerte az iskolai tehetségkutatót. Hivatalos életrajzai szerint 1953-ban egy szombaton Elvis beállított a memphisi Sun lemezkiadóhoz, hogy anyja születésnapjára készíttessen egy felvételt. Mások szerint azonban ez csak legenda: a család olyan szegény volt, hogy lemezjátszójuk sem volt, Elvis pedig abban a reményben ment a stúdióba, hogy felfedezik.
Az biztos, hogy akkoriban már teherautó-sofőrként dolgozott heti 41 dollárért és a fekete bluesért rajongott. A Sun tulajdonosa, Sam Phillips a titkárnőjét, Marion Keiskert arra kérte, hogy jegyezze fel a fiatal énekes nevét. Keisker visszaemlékezése szerint Phillips ekkor már gyakran mondogatta: „ha találnék egy fehér fiút, aki úgy énekel, mint egy fekete, egymillió dollárt kereshetnék”. Elvis fehér volt, és imádta a fekete bluest.
Amikor 1954 júliusában Phillips visszahívta a stúdióba két zenésszel, sok mindent kipróbáltak, de nem akart összeállni a dolog. A felvétel vége felé egy Arthur Crudup nevű bluesmuzsikus egyik dalával kezdtek bohóckodni. Phillipsnek épp ezt tetszett, két hét múlva kihozta a felvételt kislemezen. Amikor aztán bekönyörögte a lemezt egy fekete rádióadóhoz, elszabadult a pokol.
Már az első héten öt-ezer lemezt adtak el a fehér bluesból. Kudarcok persze még érték Evist, amikor például meghívták az első számú country show-ba, az ottani menedzser felvétel után közölte vele, hogy itt nem játszanak „niggerzenét”, menjen vissza sofőrnek. Nem sokáig kellett sofőrködnie, mert egy másik show meghozta az első szerződését, igaz, előadásonként akkor még csak 18 dollárt kapott. A gázsik hamarosan emelkedtek, vett magának egy rózsaszínű Cadillacet és egy kis házat a családjának.
Elvis igazi száguldása akkor kezdődött, amikor találkozott a magát ezredesnek nevező Tom Parkerrel, aki sokszor dicsekedett azzal, hogy mutatványosként kezdte. 1955. november 21-től ő lett Elvis menedzsere. A nagy hatalmú RCA lemeztársaság 25 ezer dollárt fizetett a Sunnak a jogokért. A Heartbreak Hotel a csúcsra repítette az új sztárt. Elvisből minden idők legnagyobb amerikai énekes csillaga lett.
1956-ban már ötvenezer dolláros gázsiért lépett fel. Elvis mégsem hitt eléggé a rockban, azt tartotta, hogy az énekesek jönnek-mennek, a filmsztárok viszont hosszú távon is sikeresek. Parker ezredes Hollywoodot is elintézte, Elvist hét évre szerződtette a Paramount három filmre, százezer dollár kezdő fizetéssel. Elvis gyenge színész volt, harminchárom filmje pedig sablonokra épült.
1958-ban bevonult katonának. Leszerelése után egymás után forgatta filmjeit, s bezárkózott memphisi villájába. A színpadra csak 1969-ban, Las Vegasban tért vissza. A kritika és a közönség is jól fogadta, mégis csúnyán elhízott, egyre nehezebben bírta a koncerteket. A pénztárgépek persze csörögtek, hiszen csak 1973-ban ötmillió dollárt keresett az énekes. A mértéktelen étkezéseket, a fogyókúrákat és a gyógyszerfüggőséget azonban nem sokáig bírta a szervezete, 1977-ben meghalt. Még csak 42 éves volt. Nélküle nem létezne sem a popzene, sem a sztárkultusz úgy, ahogy ma ismerjük.
Az istenek örökké élnek
Rajongói istenként tekintettek Elvisre, alighanem ennek tudható be, hogy sokan halhatatlannak tartják, nem akarják elhinni, hogy itt hagyta őket. Egyesek pusztán Parker ezredes reklámfogásának vélték, mások szerint terhére volt a hírnév, ezért új életet kezdett. Máig gyakran felröppen a hír, hogy látták az Egyesült Államok valamelyik szegletében.
