A lelkiismeret olyan, mint a motorcsónak vagy az autó. Ha szükséged van rá, béreld ki. Ez is egyike a gátlástalan Jockey hitvallásának. A Dallas újraindult, ám már most biztos: Larry Hagman nélkül sosem lesz a régi.
Larry Hagmannek, az amerikai televíziózás legismertebb negatív hősének népszerűségére jellemző, hogy halála apropóján a tekintélyes Time magazin sem tudott ellenállni a kísértésnek, s egy kivételesen terjedelmes nekrológban emlékezett meg életéről és pályájáról.
Minden idők legnépszerűbb tévésorozatának második része úgy ér véget, hogy egy láthatatlan ismeretlen kétszer belelő a gonosz naftamágnás J. R. Ewingba. Hogy ki lehetett a merénylő, akkor még nem lehetett tudni, de jelöltből rengeteg volt. Jockey több tucat üzlettársát verte át, ágyába vitte legközelebbi rokonságának, haverjainak szinte összes szerelmét, sógornőt, unokahúgot, bárkit – neki az semmit sem jelentett. „Soha ne mondj igazat, ha a szép hazugság is megteszi” – vallotta.
Amerika megőrül érte
Az ominózus jelenet 1980. március 21-én került adásba, s egészen a következő évad decemberéig kellett várni, míg fény derült a tettes kilétére. És Amerika várt is: „Majd beleőrültek a nézők a kíváncsiságba” – írta címlapsztorijához a korabeli Time azok után, hogy a megoldást hozó várva várt epizód 53 százalékos közönségarányával az amerikai televíziózás történetének legnézettebb adása lett.
Noha a Dallas készítői Larry Hagmant eredetileg nem főszereplônek szánták, szaftos és meggyőző alakításának köszönhetően mégis az lett belőle. Erre ő is azonnal ráérzett, s az első két évad közti szünetet a tiszteletdíjról szóló tárgyalásokkal töltötte. Kitartó volt és kemény. Állhatatosságával a CBS televízió főnökeit annyira felbőszítette, hogy nem kevesen dühöngve követelték: szeptemberben „dögöljön meg” a meglőtt mágnás, s végezzenek vele örökre. A józan ész azonban Jockey-ra voksolt: a második évadért Hagman már százezer dollárt kapott epizódonként. Ezzel minden idők legjobban fizetett tévésztárja lett.
Ilyenekről azokban az időkben természetesen mifelénk nem lehetett tudni, hisz bő harminc évvel ezelőtt a Magyar Televízió egy olyan sorozat műsorra tűzéséről álmodni sem mert, amelyik a „kibírhatatlan, keserédes” amerikai életforma népszerűsítője. A rendszerváltozásig, 1990-ig kellett arra várni, hogy a magyar nézőt is „elkábítsa” a Dallas légköre.
A magyar bemutató után a közvélemény szóvá is tette: a Dallas egyfajta pozitív élménnyel igyekszik vonzóbbá tenni az országra hirtelen „rátörő” kapitalista gazdaságot. Mindamellett, hogy a készítőknek nyilván nem lehettek ilyen konkrét szándékaik, a sorozat pompásan szemlélteti a dörzsölt nagyvállalkozók farkastörvényekre alapított, rideg üzleti machinációkkal átszőtt mintabirodalmát.
12 évesen berúgott
A sorozat indulásakor Hagman már ismert színész volt, de nem különösen népszerű. A hatvanas években a Jeannie, a háziszellem sorozat űrhajósaként öt évadon át láthatták őt hetente az amerikai tévénézők, Hollywoodban azonban epizódszerepeknél messzebbre nem jutott, így – egy kisebb karakter megformálásával – a Supermanben is feltűnt.
Egyértelmű: az átütő sikert a Dallas hozta meg számára, s miután megütötte a főnyereményt, alaposan visszavett a tempóból. A dicsőséget hozó sorozat iránt sem viseltetett különösebb tisztelettel. Naponta négy üveg pezsgő és néhány marihuánás cigi kellett neki ahhoz, hogy kibírja az unalmas forgatásokat. Időnként átvette az irányítást, és rendezett is, később pedig a szappanopera producereként is beszállt a „termelésbe”.
– Tizenkét éves voltam, amikor először rendesen berúgtam, de igazán inni csak pár évvel később kezdtem – mesélte Hagman pár évvel ezelőtti interjújában. A piával csak 1995-ös májátültetése után végzett, ám akkor is csak átmenetileg. Az alkohol az új máját is kikezdte, s emiatt egy részét 2003-ban el kellett távolítani. – Nincs mit szépíteni, ital nélkül nem bírtam, csábításának nem lehetett ellenállni, legalábbis számomra. Kár, mert tudom, hogy whiskey és pezsgő nélkül is van élet, mondjuk a drog…
Drogozott és vedelt
A kábítószerrel a hatvanas évek egyik szuperzenésze, David Crosby gitáros, énekes és dalszerző hozta össze. A The Byrds és a Crosby, Stills, Nash & Young együttesek alapítójától kapta Larry az első LSD-tablettát, s el volt tőle ragadtatva.
– Azonnal tudtam, hogy a piánál hatékonyabb a szer, és közel sem annyira ártalmas, de ettől még nem lettem antialkoholista. Ellenkezőleg: ittam is és drogoztam is. Elsősorban az LSD és a kokain volt része az életemnek, de igazán egyiknek sem lettem a rabja. Egyszerűen bírtam őket, s időről időre átadtam magam nekik – vallotta őszintén a színész. A sztárok világában azonban elsősorban lerészegedéseiről volt hírhedt. Ezt elégelte meg akkori legjobb barátja, Jack Nicholson, s ajánlotta neki az ital helyett a marihuánát.
– Csodálatos új világot ismertem meg a füves cigi révén. Az alkohollal ellentétben nem roncsolja a testet, nem tesz agresszívvá, hanem megnyugtat, ellazít, mennybe visz, reggelente pedig nem kínoz tőle a másnaposság. Nagyon sajnálom, hogy a pia helyett nem a fű mellett döntöttem, de ez van. A kettő együtt sok volt, s amikor választanom kellett, egy pillanatig sem volt kétséges: nekem az ital kell. Kár, nagy kár… Ha azonban meghalok, remélem, hogy egy kis marihuánát szór valaki a síromra!
Egyébként barátai szerint Larry részegen sem volt kibírhatatlan. Erről egy alkalommal két Dallas-beli partnere, Patrick Duffy és Linda Gray is beszélt. Hagman az egyik legjobb barátjuk volt, akivel nagyon jó személyes kapcsolatot is ápoltak.
– Ittasan sem volt terhes a közelsége. Nem kötekedett, sôt jópofáskodott, s még segítőkészebbnek mutatkozott. Mit mondjak, imádta őt mindenki – mesélte Duffy.
A férfihűség szobra
A piának egyébként a Dallas forgatása során is sokszor jutott szerep, hisz a pohárral Jockey karaktere sem állt ellenséges viszonyban. – Imádtam, amikor Jockey-nak innia kellett. Nálam hitelesebben senki sem adhatta vissza ezt az állapotot. Nem kellett semmit sem imitálnom, hisz olyankor tényleg piás voltam – mesélte a színész.
De nem okozott nehézséget az alakításban Jockey egy másik gyengéje, a nőzés sem. Pedig e tekintetben a karakternek semmi köze nem lehetett Larry Hagman valós énjéhez. Közismert, hogy 22 évesen házasodott, s a további ötvenkilencet svéd származású felesége, Maj Axelson mellett élte le. Mi több, hű is maradt hozzá.
– Tudják, mi a lehetetlen a film világában annak, aki híres? Ellenállni a kísértésnek, a női csáberőnek. Ragadnak rád a legjobbak, a legvadítóbbak, s ez ellen akkor sincs szer, ha történetesen halálosan szerelmes vagy valakibe. Nos, Larry kivétel. Ő ezt meg tudta csinálni: soha nem csalta meg Majt, s ezt mindig csodáltam benne – mondta a színész legrégibb barátja, Jack Nicholson.
– Nézze, egy olyan nő, mint Maj, nincs még egy a világon. Nem lehetett mellettem könnyű az élete, de soha nem panaszkodott. Ezt egy társban tudni kell megbecsülni, és én meg is becsültem. Nála jobb számomra nincs, s boldogan halok meg tudva azt, hogy egy ilyen nő fogja majd a kezemet – magyarázta egyik utolsó interjújában Hagman.
