Michael Douglas felesége, a 43 éves Catherine Zeta-Jones nehéz időszakon van túl: míg férje a nyilvánosság előtt vívta csatáját a rákkal, ő maga a mániás depressziójával küszködött. A színésznővel készült interjú a brit Telegraph című lapban jelent meg, még azelőtt, hogy a válásukról szóló hírek napvilágot láttak volna.
Amikor a férjénél torokrákot diagnosztizáltak, ön teljesen eltűnt a reflektorfényből, csak az idei Oscar-ünnepségen mutatta meg magát. Több mint 40 millió tévénéző figyelte, ahogy a Chicago betétdalát énekli. Izgult?
Meg voltam rémülve, a vörös szőnyegen is idegesen sétáltam végig. Szerencsére van egy módszerem ilyen esetekre: a szorongásommal és a belső feszültségeimmel agyonkínzom a férjemet, aztán amikor eljön a nagy nap, és színpadra lépek, a félelem azonnal eltűnik. Egyszerűen szertefoszlik. Így történt most is. És az a gyanúm, hogy azért, mert addigra már teljesen kimerültem a sok idegeskedéstől.
Köztudott, hogy nem vállal el bármilyen filmszerepet. Miért?
A 12 éves fiam, Dylan és a 10 esztendős lányom, Carys a legfontosabbak az életemben. Ha el is vállalok egy olyan szerepet, amely miatt sokáig távol kell lennem a családomtól, annak a szerepnek olyannak is kell lennie.
A Red2 című film egyik jelenetében csókot vált Bruce Willisszel. Kinek örült jobban, neki vagy a szintén a filmben szereplő Sir Anthony Hopkinsnak?
Nagyon tetszett a film forgatókönyve, imádtam a koncepciót, ezért is vállaltam el a szerepet. Gyerekkorom óta ismerem Tonyt, szóval ez csak egy plusz volt, de ismerem Bruce-t is. A vele való csókolózás pedig csak munka volt. Én csókoltam már meg Brad Pittet, George Clooney-t, Antonio Banderast, de például a férjem, aki nemrég a homoszexuális művészt, Liberace-t alakította, nos, ő meg Matt Damonnal csókolózott. Megérti ezeket a helyzeteket, ahogy én is.
Amikor összeházasodott a férjével, sokan biztosak voltak benne, hogy nem fog működni a kapcsolatuk. Mi a titkuk?
Tisztelet, tér és humor. Pokoli sok időt töltünk együtt, ezért nagyon vigyázunk arra, hogy mindkettőnknek legyen elég ideje magára. Van egy saját kis birodalmam a házunkon belül, ahová a férjem sem törhet rám csak úgy, kopog, és megkérdezi, bejöhet-e. Mi nagyon jól kiegészítjük egymást. Ő aprólékos, akkurátus ember, aki állandóan megszervezi a napokat, egyfolytában nézi a határidőnaplóját, én meg csak felébredek, és megkérdezem, mi lesz ma? Bár tényleg nagy köztünk a korkülönbség, sok szempontból hasonlóak vagyunk. Laza, könnyed kapcsolatban élünk egymással, szeretjük egymást, és boldogok vagyunk.
Hogy élte meg, amikor a férjénél rákot diagnosztizáltak?
Borzasztó volt, úgy éreztem, a padlóra kerültem és képtelen vagyok onnan felállni. Ez sok emberrel megesett már, tudom, de amikor ez megtörtént, csak arra gondoltam, „Úristen, ez velünk történik”. Még nem voltam ilyen helyzetben, nem tudtam, mit tegyek. Ugyanakkor hihetetlen volt szembesülni azzal a szeretettel és támogatással, amely a családunktól, a barátainktól és idegen emberektől jött. Az emberi lélek csodálatos… Bár azt gondolom, nem voltam olyan erős, mint kellett volna legyek.
A férje hogy viselte?
Így visszagondolva nem tudom elhinni, milyen ereje volt. Ő egy nagyon tárgyilagos ember. Amikor diagnosztizálták nála a betegséget, csak annyit mondott, „Oké, mit tegyek?” Michael nagyon meg akart gyógyulni, intenzív kemoterápiát és sugárkezelést kapott egyszerre, de sosem csüggedt, sőt még a humorérzékét is megőrizte. A gyerekeknek is mindent elmondott, nem voltak előttük titkok. Ők is mentek vele a kezelésekre, látták, ahogy sugárkezelik az apjukat. Együtt mindennel megbirkóztunk, ez a betegség közelebb hozott bennünket egymáshoz. De nem kívánom senkinek, hogy ezeket a dolgokat átélje.
Közben kiderült, hogy ön mániás depressziós. Köze volt a két dolognak egymáshoz?
Azt hiszem, igen, felerősítette a betegségem. Nagyon aggódtam Michaelért, nem aludtam, tele voltam stresszel és aggodalommal. Soha nem akartam, hogy a betegségem nyilvánosságra kerüljön, nem akartam erről beszélni. Aztán arra gondoltam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd, ha beszélek róla, lehet, hogy segíthetek másoknak.
Most hogy van?
Köszönöm, jól. Boldog vagyok, boldog életet élek. Büszke vagyok a családomra, a gyerekeimre. Minden anya egyik legnagyobb öröme, ha azt hallja a tanároktól, hogy milyen jól neveltek a gyerekei.
Van valami különleges módszere?
Van egy táblázatunk a konyhában. A gyerekek csillagokat és matricákat kapnak, ha helyesen étkeznek, ha udvariasan és kedvesen viselkednek. Ha éppen nem jók, akkor azzal fenyegetem őket, hogy elveszek egy csillagot a tábláról. Ilyenkor azt kiáltják: „Ne, Anyu! Elnézést kérünk!” Ha pedig összegyűlik elég csillag, akkor elmegyünk, és veszünk valamit nekik, amit szeretnének.
Jól érzem, hogy ön inkább családanyaként, mint hollywoodi dívaként gondol magára?
Amikor még nem volt családom, semmi más dolgom nem volt, mint vásárolgatni, szépítkezni, magammal foglalkozni. Most, ha szükségem van egy ruhára egy esti fogadáshoz, csak annyit mondok az eladónak, hogy tudna-e nekem egy ruhát és cipőt adni a méretemben. Nem csinálok belőle nagy ügyet.
Akkor feladta már minden ambícióját?
Dehogy, viszont a hangsúlyok megváltoztak. Amikor 14 éves voltam, akkor Walesből Londonba költöztem, aztán elhagytam Nagy-Britanniát, és az Egyesült Államokban kötöttem ki. Tele voltam tervekkel, álmokkal. A nagyravágyó törekvéseim elmúltak, viszont vannak még dolgok, amiket szeretnék csinálni az életben.
Például egy egyszemélyes show-t Vegasban, aztán szeretnék festeni, szeretnék könyveket írni, és kiadni. De a gyerekeim továbbra is a legfontosabbak az életemben. Mindenki azt mondja, hogy vigyázz, gyorsan felnőnek. És igazuk van. Szeretném tartalmasan eltölteni velük ezeket az értékes éveket. A családnál nincs fontosabb.
