A Barátok közt Kertész Mónikájaként szerelembe esik. Olyannyira, hogy egyedül is vállalja születendő gyermekét. De vajon magánemberként Huszárik Kata képes lenne hasonlóra?
- A sorozatban állapotos egy családos embertől. El tudja képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerüljön?
- Az életemben valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy ha valamire azt mondtam, hogy nem tudnám elképzelni, akkor az két-három hét múlva bekövetkezett, így erre inkább azt mondanám, hogy én is szerelmes típus vagyok, akárcsak Kertész Mónika. Nem tudok valamit csak kicsit csinálni, így a szerelmet sem.
- A napi sorozatba való bekerülésével nemcsak a Mátyás király tér lakóinak életébe állt be hatalmas változás, hanem az önébe is. Hogyan fogadta ezt a férje és a kisfia?
- A napi sorozat, a forgatások rengeteg munkát adnak, így ez nehéz időszak nekik is. A dolgaink oroszlánrésze most a férjemre hárul. A kisfiam, Gergő is hiányol, hiszen mégiscsak én vagyok a mamája. De volt már ehhez hasonló hajtás az életemben, az elmúlt tíz évben nagyon sokat dolgoztam. Szoros és erős kapcsolat van köztünk a fiammal, és ha ilyen sok dolgom is van, mindig inkább magamtól veszem el az időt, nem tőle.
- Egy családot könnyen megviselhet, ha a nő ennyit dolgozik. Ön sosem ingerült, ha ennyi munka után hazamegy?
- Nem vagyok szent, néha én is rákiabálok a gyerekre, de a legfontosabb az, hogy a család minden tagjában, elsősorban magunkban tudatosítani kell, hogy ez egy ilyen időszak. De egy gyereknek bármilyen élethelyzetben jár, hogy a szülő foglalkozzon vele, ezért Gergőre mindig megtalálom az időt. Az édesanyám szintén színésznő, így a saját bőrömön tapasztaltam meg ennek az „életformának” az előnyeit és a hátrányait. De a színházi munka időszakos, és ha átlagot nézek, én sem vagyok kevesebbet a gyerekemmel, mint más családanyák.
- És a férje? Ő hogyan viseli ezt a terhelt időszakot?
- János szakmabeli, táncos-koreográfus. Érti, hogy mit jelent az, ha próba vagy előadás van, vagy ha hirtelen borul a program, ezzel nem kell megbarátkoznia, mint például egy nem szakmabelinek kellene. Viszont ha hosszú ideig vagyok távol, azt ő is megérzi, hiszen annál több jut rá a házimunkából. Muszáj tolerálnia, mint ahogy nekem is az ő munkáit. Minden párkapcsolatban van, amit a másikból el kell fogadni, az élet más területein is, nem csak a munkában. A férjem például hosszú ideig volt munkanélküli, utána pedig fegyveres őrként szolgált. Ez férfiként az ő lelkét is megviselte, és logisztikailag is volt, hogy meghaladta a képessé-geinket, hiszen volt, hogy éjjelente dolgozott, utána meg két napig nem. Ebben az időszakban nagyon sokat segítettek a nagymamák. Volt olyan, hogy naptárral kellett egyeztetnünk, hogy ki, mikor ér rá.
- Gondolom, hogy anyagilag és lelkileg is megterhelő volt ez az időszak mindkettejüknek. Hogyan viselte, hogy ön volt a családfenntartó?
- Ez egy nagyon komoly stresszhelyzet, hét évig tartott. Mindkét félnek nehéz, hiszen a férjem szeretett volna dolgozni, míg azt látta, hogy én túl vagyok terhelve. Közben persze arra gondolt, ha panaszkodtam, hogy bárcsak neki lenne munkája, én pedig arra, hogy bár szeretnék, de nem tudok segíteni rajta. Közben pedig óriási pánikban voltam, hogy csak velem ne történjen semmi, mert akkor ki fogja eltartani a családot. Nehezen beszéltük meg a bajainkat, mert ellentétesek voltak a problémáink. Muszáj volt túllendülnünk ezen az időszakon, különben rámentünk volna mindketten. Most pedig, hogy ő is visszatért a szakmájához, és elvileg minden rendben lehetne, azt érzem, hogy sok, akkor elfojtott probléma és sérelem csak most szakad fel. Kiderült, hogy mindkettőnknek hiányzott ez idő alatt, hogy a másik elmondja, mennyire becsüli a másikat. Nekem azért, hogy ezt létre tudtam hozni, neki azért, mert többet volt a gyerekkel. Jelenleg fáradtak vagyunk, és reménykedünk, hogy ezt az időszakot is túléljük.
- Mivel mindkettejük apa nélkül nőtt fel, fontosnak tartják, hogy Gergővel ez ne történhessen meg. Bármi áron vállalnák, hogy életük végéig együtt maradnak?
- Egy gyereknek az a legjobb, ha anya és apa is van, de el tudom képzelni, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor a gyereknek is az a jó, ha a szülei elválnak. Mivel édesapám nélkül nőttem fel, én inkább az anyukám elveit követem a gyereknevelésben, persze nem tudatosan, inkább ösztönösen. A legfontosabb, hogy beszélgetni kell a gyerekkel – és a társunkkal is. Az a legnagyobb baj, hogy sok kapcsolatban bent maradnak a problémák. Én ebből a szempontból szerencsés – déli – típus vagyok. Azonnal elmondom, ha valami bánt, de tíz perc múlva el is felejtem. A férjem viszont hetekig hallgat, hiába kérdezem, hogy mi baja, az csak olaj a tűzre. Mint ahogy a gyereknevelést, a két embernek egymást is meg kell tanulnia.
- Egy kapcsolathoz nemcsak a gyerekkel való foglalatosság fontos, hanem az is, hogy mennyi időt tudnak kettesben tölteni.
- Mindketten sokat próbálunk, a színházat nehéz összeegyeztetni a családdal, így az is lelkiismeret-furdalást okoz, ha nem a munka, hanem bármi más miatt nem vagyok Gergővel. De egy házasságban, a gyereknevelésben kicsit önzőnek is kell lenni, kell időt szakítani egymásra is. Legyen az akár csak egy séta vagy egy kávé, akkor is szükség van ezekre a lopott percekre.
- Mennyire romantikusak?
- Én nagyon. Azt szoktam mondani, hogy ha pasi lennék, nagyon jó pasi lennék. Amikor János megkérte a kezem, mindketten túl voltunk már egy-egy házasságon. Óvatosságból ezért mindig hárítottam, hogy majd, majd… Aztán Rovinjba készülődtünk, amikor úgy éreztem, hogy itt az idő. Elcsentem egy gyűrűjét, és a méret alapján készíttettem két gyűrűt. Az utolsó esténkre titokban lefoglaltam egy kis étterem legkisebb asztalát, és a Jánoson lévő gyűrűt eldugtam a szobában, hogy semmi ne legyen a kezén. Persze indulás előtt kereste a gyűrűt, addig nem indulhattunk, amíg meg nem lett. Az étteremben végül odaadtam neki az általam készíttetett két gyűrűt, és mondtam neki: innentől a te feladatod. Aznap Horvátországban nemzeti ünnepet ültek, még tűzijátékunk is volt. Tökéletes lánykérés volt.
Az első csók
Nagyon fontos esemény volt az életemben az első csók. Egyébként a gyerekeket komolyabban is kellene venni ebből a szempontból, hiszen ezek nekik ugyanolyan nagy érzések. Szóval, ültünk az óvodában a homokozóban a fiúval, már vagy két órája szitáltuk a homokot, amikor adott a számra egy csókot. Mind a mai napig emlékszem a nevére.
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
