Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Bereczki esetében ez úgy igaz: magánéleti drámákat kell átélned, hogy jó színész légy.
Megdöbbentően jó színészi játékot láthat a közönség Bereczki Zoltántól. Az Operett hajdani könnyed bonvivánja mára elképesztő mélységig képes egy embert megjeleníteni a színpadon – adott esetben egy veszélyes őrültet. Döbbenetes, de igaz: ahhoz, hogy valaki egy ilyen karaktert képes legyen eljátszani, át kellett esnie bizonyos magánéleti változásokon, netán drámákon.
Tény, még a legközelebbi családtagjai sem látták soha eltorzult arccal üvölteni az egyébként halk szavú Bereczki Zoltánt. Most azonban változott a világ, a színész életében először szabadjára engedi azokat az érzelmeit, amelyeket – a legelkeseredettebb pillanataiban – eddig a lelke mélyén titkolt. A színész azt mondja, a magánéleti boldogság, aztán a törés segítette ahhoz, hogy bátran meg merje élni az indulatait. Ezért vágott bele a Lepkegyűjtő című darabba.
– Megrázó élmény a saját lelked sötét oldalával találkozni – mondja Bereczki Zoltán, aki a Lepkegyűjtőben alakított főszerepe kapcsán beszélt az érzéseiről a Borsnak. – Életem egyik legnagyobb kihívása elé állítottam magam azzal, hogy belevágtam a pszichothrillerbe, no de egyáltalán nem azért, mert annyira nehéz lenne átszellemülni gonosz és indulatos nőrablóvá. Sőt...
Bereczki időnként kis szünetet tart, magába néz. Nem könnyű arról beszélni, hogy valaki a magánéleti drámáit adja ki magából teljes őszinteséggel, kitárulkozással a színpadon.
– Azért nehezen megugorható akadály, mert találkoznom kellett az igazi önmagammal – folytatja a színész. – Egy nagyon kemény önismereti tréningen vagyok túl, és az életemben ezzel olyan kilométerkőhöz értem, amire mindig emlékezni fogok – mondja. – Pszichopatát játszani izgalmas kaland, egy nagy felismerés, hiszen egy idő után ráébred az ember: az a gonosz férfi, aki egy kiszolgáltatott, gyenge lányt kínoz: te magad vagy. Én magam vagyok. Az is én vagyok.
Bereczki azt mondja, hogy csak most ébredt rá, milyen sokat változott 2004. január 23. óta.
– Akkor mutattuk be a Rómeó és Júliát az Operettszínházban – emlékszik vissza a Szinetár Dórával megért sikerekre. – Ha megnézem a régi képeket, ott még nyoma sem volt (vagy nem tudtam róla) a sötétebbik énemnek. Ma már egészen más ember vagyok, sokkal érettebb, tapasztaltabb.
Újabb kis szünet, újabb önvizsgálat:
– Ha nincs az elmúlt tíz évem, a boldogságom és a szomorúságom, akkor nem tudnám eljátszani ezt a szerepet. Nem titok, hiszen mindenki tudja, hogy a magánéleti boldogság mellett igen komoly csalódás is ért – ami nem múlt el nyomtalanul. Mindez a személyiségem részévé vált, olyan emberré alakított, amilyen most vagyok.
