Két és fél kilót volt képes fogyni néhány óra alatt Vikidál Gyula. Csodaszerről szó sincs, csak arról mesélt, hogy 1987-ben, amikor még kedvenc darabjában, A nyomorultakban szerepelt, mire lement a függöny, már lötyögött rajta a nadrág!
– A főszerep eljátszása komoly fizikai és hangi adottságot igényel – árulja el arról a darabról, amit a világ legcsodálatosabb művének tart. 28 éve ő játszotta Jean Valjeant, 16 éve, 1999-ben pedig Javert felügyelőt.
– Ezúttal én leszek a püspök. Boldog vagyok, hogy újból részese lehetek ennek a szuperprodukciónak.
Az sem keseríti el, hogy milyen gyorsan múlnak az évek? (Mondjuk ez nem is látszik rajta.)
– Nem nézek tükörbe! – neveti el magát a 67 éves színművész-énekes. – Egyáltalán nem zavar az öregedés. Vannak, akik nem hajlandóak tudomásul venni, bele sem gondolnak, hogy mit bírnak, mit nem. Ezt még csinálhatom, azt már nem. Pedig jobb ezt tudomásul venni. Viszont ha az embernek van feladata, szép feladata, akkor ez nem gond – teszi hozzá Vikidál Gyula, majd kivételesen némi bepillantást enged a magánéletébe:
– Egyébként is szerencsés vagyok, negyven éve élek boldog házasságban. Van egy csodálatos feleségem, ő mérnöktanár, és ráadásul zeneértő, így ő a legszigorúbb kritikusom is.
Eddig és nem tovább, már azt is megbánta, hogy ennyit elárult. Amiről viszont hajlandó sokat beszélni, az a hobbija, a horgászat, amit 1994 óta űz.
– Még csak huszonegy éve! Horgászás közben az ősi vadászszenvedély működik az emberben. A parton, a baráti társaságban nem számít, hogy ki kicsoda. Van ott a segédmunkástól a rendőr ezredesig mindenféle foglalkozású sporttárs, de ez mind nem számít. Abban a pillanatban csak az számít, hogy horgász vagy, és ki mivel akarja megfogni a „Moby Dick”-et! A Balatonon fogtam az eddigi legnagyobb zsákmányt, egy tizenhárom és fél kilós amurt. Csodálatos hal, legalább ötször, hatszor part közelbe és lehetőleg vízfelszínre kell hozni, mire ki tudod fogni. Erős és huncut! Igazi sporthorgász hal. Okosan kell vele bánni.
Gyula a hazai vizeket szereti, Pilisszentivánt, a Réti Majort, Jászkisért vagy ritkán a Maconkát.
– Amikor Gyulán játszottam, kimentem hajnalban a Szanazugba. Minden csalit kipróbáltam, de hiába. „Törpillán” kívül semmi. Egyszer csak megjelent egy kisöreg „százéves” botokkal, komótosan belepottyantotta a csaliját a vízbe.
Nem telt el félóra, és már fogott is egy három kiló körüli nyurga pontyot. Én négy órája semmit! Megint bedobott, és húsz perc múlva kivett még egy pontyot. Nem voltam rest, megkérdeztem tőle: ne haragudjon, bátyám, milyen csalit használ? Azt válaszolta: „Hát itt mifelénk kenyérrózsával pecállunk.” Így mondta: pecállunk! Azonnal mentem a büfébe, és kértem egy „szatyor” száraz kenyeret. Tettem a horogra kenyérhéjat, és tíz perc múlva jött a nyurga ponty! Egy hétig ültem volna ott potyára, ha a kisöreg nem ül mellém. Ha „Szögedében” leszek A nyomorultakkal, lehet, hogy kipróbálom a Tiszát!
