Fodor Zsóka élete eddig is bővelkedett kalandokban, de amit néhány hete átélt, az nála mindent vitt! Akkor nem nevetett, de ma már kellő derűvel gondol vissza az embert próbáló útra.
Történt, hogy két kedves kollégával, egy kocsival, boldogan indult Erdélybe, Mikházára fellépni a Soproni Színház előadásával.
– Indulás előtt itthon gondosan kitettem az összes iratomat, nehogy elvesszenek – mesélte Zsóka. – Aztán beültünk Gál Tamás autójába Lénárt Lacival, lelkileg felkészülve a hét és fél órás útra. A határnál a román határőr kérte az útlevelem, mire elmagyaráztam neki, hogy nem kell, engedjen át nyugodtan. Nem engedett, szigorúan ismételgette: „Vissza!”. Könyörögtem neki én is és a magyar határőr is, de minden hiába. Mit tehettünk, elindultunk vissza, Pestre. Kétszázhatvan kilométer... Eltettem az útlevelem, és éjjel fél háromkor már Debrecen előtt voltunk, ahol egy kútnál megálltunk pihenni.
Zsóka addigra megnyugodott, biztos volt benne, innen már sima lesz az út, elérik az előadást. Nem így lett!
– Nem indult el a kocsi, mert lemerült az elem a slusszkulcsban! – folytatta. – Lassan jött fel a nap, mi pedig mindent megpróbáltunk, hívtuk a márkaszervizt is, de hiába. Tizenegykor kezdődött volna a bejáró próba Mikházán... Aztán egyszer csak a kesztyűtartóban Tamás megtalálta a pótkulcsot. Boldogan indultunk tovább, van útlevél, van kulcs, mi baj lehet? A frissen vásárolt GPS-be magabiztosan beütöttük a címet, nem tudtuk, hogy Romániában van vagy öt Mikháza. A GPS elvitt arra, amelyik Moldvában van. Szerencsére felhívtak a színházból, hogy merre járunk? Kiderült, hogy kétszáz kilométerrel túlmentünk. Éppen harmincadik órája voltunk úton, ébren, amikor végre megérkeztünk. A három óriási malőr miatt 1800 kilométert autóztunk. Ilyen velem még nem történt!
