A múlt héten légzési problémákkal és hörgőgyulladással kórházba került színésznő a Bors munkatársát szeretettel fogadta, és elárulta: már nehezen viseli, hogy állandó istápolásra szorul.
A kórházi folyosón ugyan dülöngél és segítséggel jár Törőcsik Mari, ám amint meglát egy számára kedves takarítót vagy ápolót, hangosan és vidáman köszönti, mindenkihez van egy-két jó szava. „A Mariért” egyszerűen rajong mindenki, aki csak körülötte, vele dolgozik, hiszen meseszép történetei a színházi kulisszákról kifogyhatatlanok. Jelenléte még a CT-ről visszafele sétálva is mosolyt csal az arcokra. Ő pedig élvezi, ha közönség előtt mesélhet – még ha rögtönzött ápolókból és orvosokból álló közönsége csak egyágyas szobájának négy fala közt hallgatja. Ilyenkor egy csapásra nyoma vész a korábbi öreges totyogásnak, kézremegésnek, már csak a mese van és Mari.
Nem csoda, hogy a múlt héten légzési problémákkal és hörgőgyulladással kórházba került színésznő a Bors munkatársát is szeretettel fogadta, a neki szánt virágcsokornak azonnal vázát rendelt, kollégánkat az ágya mellé ültette, s akkor sem ellenkezett, amikor fotózni akartuk. Egyetlen kérése is mindössze annyi volt, hadd igazítsa meg a haját a tükörben, s úgy fotózzuk, hogy ne látszódjék: egy nappal korábban véletlenül elesett, és beütötte a fejét.
– Az élet halad, és ilyen hülyeségekkel tölteni az időt, mint ez a kórház, kicsit rossz – kezdte mindjárt az elején Törőcsik, akin valóban látszik, hogy jobban van, már infúzió sem csöpög a karjába.
– Most már nehezebben viselem a kórházat. De ez nem türelem kérdése. Ne felejtse el, nagyon messziről jöttem vissza, a klinikai halálból, ami után őrülten kiszolgáltatott voltam két hónapig. A kiszolgáltatottság nem kellemes érzés. Most sem jobb a helyzet, már állandó istápolásra szorulok, egy percig sem maradhatok egyedül, éjjel-nappal, otthon is vigyáznak rám – folytatta a színésznő, aki ezzel a pár mondattal befejezettnek is tekintette az állapotjelentést, ugyanis nem szereti, ha a bajairól szólnak a hírek.
– Be fogok lépni a színpadra, és össze fognak súgni az emberek, hogy vajon összeesem-e? Pedig a színpadi teljesítményemen nem látszik a béna kezem sem, még a legjobb barátaim sem veszik észre – érvelt a novemberben, a 80. születésnapját is a színpadon ünneplő színésznő, aki meg is magyarázta, miért lehet az, hogy talán ma még kórházban van, holnapután viszont akármit el tud játszani.
– Nem tudom, hogy csináltam, de hatvan év alatt arra készítettem fel magam, hogy ha azt mondták, hogy be kell lépni a színpadra, vagy azt, hogy tessék, csapó, vagy ha találkoznom kell közönséggel, akkor az idegrendszerem egyik pillanatról a másikra abba az állapotba kerül, amibe kell. Az idegrendszernek kell vibrálóan élni. Mindig feldobom magam, minél nagyobb a dráma, annál jobban kell, hogy jó kedvem legyen – mondta a színésznő, aki a 15–20 perces látogatás végére alaposan elfáradt, kérte, legyen elég belőle ennyi egy napra.