Egy férfi áll a járda szélén, fáradhatatlanul gesztikulál, miközben fél szemével a mellette a földön heverő nejlon bevásárlószatyraira pillantgat, remélve, hogy még mind megvan. Bennük paradicsom, paprika.
Így futottunk bele csütörtök este Chris Noth-ba, a Szex és New York sármos főszereplőjébe, akitől először csak közös képet akartunk kérni, de végül egy félórás, jó hangulatú társalgásba bonyolódtunk, ami örök élmény marad.
Nem szépítem, Mr. Big ezen az estén elveszett. Nem tudta ugyanis, hogy pontosan hol van, így esélye sem volt arra, hogy megtalálja az az Uber-sofőr, akit persze rossz címre hívott. Feszült volt, de még így sem volt ingerült a közös fotót remélő hölgyekkel, akik nevetgélve figyelték a fuvarért folytatott szélmalomharcát. Odaléptem hozzá.
– Segíthetek? Egyedül van itt? Vár valakit? Minden rendben van? – kérdeztem, mire rám nézett és azt mondta: – Az a helyzet, hogy nem tudom pontosan, hol vagyok, a sofőr nem beszél jól angolul így nem tudom neki elmondani, hova jöjjön. Itt állok húsz perce, kezdem elveszteni a türelmemet. Te tudsz vele beszélni? – kérdezi és már a kezembe is nyomja a telefonját.
A sofőrt felhívtam, elmondtam neki, pontosan hol állunk. Kiábrándító volt a türelmetlensége, nem volt különösebben udvarias sem, innen üzenem, hogy nem ez a legjobb országimázs.
Amíg a kocsira vártunk, a színésszel beszélgetni kezdtünk.
– Nem gondolja, hogy rossz szakmát választott? – kérdeztem. – Nincs a nőktől egy nyugodt perce sem.
– Mit csináljak? Ehhez értek – válaszolta nevetve, majd folytatta. – Az a helyzet, hogy a Szex és New York olyan régen volt, hogy azt gondoltam, itt már nem is emlékeznek rá. Tévedtem. Lépten-nyomon fotót kérnek, ölelgetnek, egyszerűbb lenne az életem, ha kevesebb nő élne Budapesten – kuncogott, majd megbeszéltük, hogy a napszemüvege tökéletes álca, hordania kellene éjszaka is, akkor nem zaklatnák a rajongók. Fel is veszi azonnal.
– Rendszeresen eltévedek Pesten, de mindig jön valaki, aki megment. Kellemes meglepetés, hogy sokan beszélnek angolul, nagyon segítőkészek itt az emberek – mondta.
Mire megjött érte a kocsi – a sofőr szerintem a mai napig nem tudja, kit vitt –, kiderítettük, hogy a színész magánlakásban lakik, magára főz, nincs testőre és tulajdonképpen semmilyen sztárallűrje. Ő csak egy amerikai fickó, aki nemcsak jó színész, de rendkívül kellemes beszélgetőpartner is. Búcsúzóul a kocsi hátsó üléséről az ablakon kilógva integetett nekünk. Mi pedig vissza. Szürreális az egész – gondoltam magamban –, a világsztár nekem integet. Ennek nem fordítva kellene lennie?
