Véletlenek sorozata hozta meg a nagy sikert Carlo Pedersolinak, a későbbi Bud Spencernek.
1967-ben hétszázezer lírát kínáltak, de tartozásai miatt négymilliót akart első komolyabb filmjéért Carlo Pedersoli. Mivel a rendező nem talált hasonló karaktert, kénytelen volt előteremteni a pénzt A Kutya, a Macska meg a Róka című spagettiwesternre.
Pedersoli társa egy Peter Martell nevű színész lett volna, de balesetet szenvedett, így került a képbe a tapasztalt Mario Girotti, azaz Terence Hill. Az alkotásra alig volt keret, lestrapált lovakkal, kölcsöndíszletekkel készült: egyetlen moziban mutatták be, de a nézőket annyira megtalálta, hogy szájról szájra terjedt a híre.
Pillanatok alatt meghódította Olaszországot, majd Japán és Amerika következett. Ekkor új címet kapott: Az Isten megbocsát, én nem. Ez később szállóigévé is vált. Pedersoli pedig kénytelen volt beállni a sorba, és jól csengő amerikai művésznevet kellett választania magának: az alkata miatt kapta a Budot, ami rügyet, bimbót jelent, amit viccesnek talált. Spencert pedig kedvenc színésze, Spencer Tracy után örökölte.
Az így híressé lett és szakállas Budról évekig szinte senki nem is tudta, hogy az egykor sikeres úszóval, Carlo Pedersolival azonos. A rendező ezt követően két másik westernjében is szerepet adott Budnak és Terence-nek, de érzése szerint ezt még nem nevezhetjük a híres páros megszületésének. Ezután kapta meg az Ördög jobb és bal keze forgatókönyvét, elolvasta, és a készítőket sikerült meggyőznie arról, hogy Terence Hill-lel kitűnő párost alkotnának. Mégpedig azért, mert ők humorral tudják pótolni, tudják azt, hogy a westernekben még csak vér sem folyik.
Egyszer és mindenkorra megszületett a páros: Terence, a kötelességtudó, jóképű ember, és Bud, a gyermetegen hiszékeny és kissé nemtörődöm fickó. A 70-es években sikerült a westerneken túl is boldogulniuk, pályájuk talán legsikeresebb időszaka következett. Az ördög jobb és bal keze 2 (1971), Mindent bele, fiúk! (1972), Különben dühbe jövünk (1974), Bűnvadászok (1977), És megint dühbe jövünk (1978), Kincs, ami nincs (1981) – csupán néhány, az ekkor készült alkotásokból. 1985-ben külön utakon folytatták tovább, 1994-ben álltak össze utoljára a Bunyó karácsonyig című vígjáték kedvéért. Barátságuk azonban megmaradt, és Bud haláláig elkísérte őket.
