Szerénysorból küzdötte fel magát a legjobbak közé, és a kezdeti visszahúzódó srácból apránként lett kőkemény megmondóember.
Szólíthatom kollégának?
Igazából már csak voltam újságíró. Dolgoztam a Rockinformnál szerkesztő-újságíróként, interjúkat, lemez- és koncertkritikákat készítettem, és kevés ideig a Tattoo Magazinnál is voltam. De jelentek meg cikkeim egy pszichológiai szaklapban is.
Miért hagyta abba?
Amikor megnyertem A Dalt, hiába próbáltam, már nem tudtam ugyanúgy bejárni dolgozni. Egy pár hónapig csináltam párhuzamosan, de már nem tudtam ugyanolyan intenzitással jó cikkeket írni. Túl jól egyébként sem kerestem vele, de A Dal előtt ez volt a pénzkereseti forrásom.
Ezért sem értem a bizalmatlanságát a nyilvánossággal.
Nem bizalmatlan vagyok, csak mivel nem bulvár közegben mozogtam, nem is ilyen témában írtam, nem ehhez a közeghez szoktam. Ha ma újságot írnék, akkor sem bulvárral foglalkoznék.
Az írással párhuzamosan építette a zenei karrierjét?
Már gyerekkorom óta foglalkoztam dalszerzéssel, persze akkor még nem tudtam, hogy ennek ez a neve. A gimiben is próbálkoztam, volt egy zenekarom, de amikor bekerültem az egyetemre, csak a tanulásra akartam koncentrálni. Az egyetem végére szakítottunk az akkori barátnőmmel, megint elkezdtem zenélni, hogy valahol meg tudjam élni ezt az időszakot. Ennek a zenekarnak a berkein belül írtam meg az első ByeAlex-dalokat, de nem volt pénzem stúdiózni. Ahogy volt munkám, mindig félretettem, és mentem a stúdióba.
Azóta A Dalt is megnyerte. Elégedett a pályájával?
Egyáltalán nem, még nagyon hosszú út van előttem ahhoz, hogy büszke legyek magamra. Zorán vagy Bródy még ma is képes megtölteni egy Arénát, vagy bármelyik sportcsarnokot – én hozzájuk képest sehol sem tartok, csak egy aktuálisan ismert zenész vagyok. Vannak koncertjeink, egy közönségünk, aki szeret, de hogy ezt meg tudom-e tartani egész életemre, azt magam sem tudom.
Elvállalta az x-faktoros zsűrizést, pedig A Dalba nem ült be pontozni.
Közös megegyezés volt, hogy nem én ültem A Dal zsűrijében. Nem voltam elég magabiztos akkoriban, nem éreztem azt, hogy okoskodnom kellene más jövője felett. Sehol sem voltam ahhoz, hogy én oda leülhessek. Például, ha akkor kérnek fel egy X-Faktor zsűrizésére – ami nem történt volna meg, hiszen a kisugárzásomból is érződhetett, hogy én erre alkalmatlan vagyok –, akkor nem vállaltam volna el. Ma már másképp van, másképp érzem magam az életemben, merészebb vagyok, jobban kinyitom a számat.
Mi változott?
Nem élveztem A Dal és az Eurovízió egyetlen pillanatát sem, hiszen folyamatosan bántottak, ennek ellenére felálltam, és képes voltam slágereket gyártani. Már tudom, hogy mi van mögöttem és előttem, most már elhiszem, hogy amit csinálok, az jó. Közben pedig magammal is egyre jobban békébe kerültem, visszataláltam a sporthoz, amit akkortájt hanyagoltam.
A zsűrizéssel járó pénz nem motiválta?
Nem volt eléggé mérvadó, ha imázst rombolt volna, nem vállalom, de persze elégedett vagyok a fizetségemmel. Éltem már olyan rossz körülmények között, hogy a pénz önmagában nem lett volna elegendő érv. Tudom, milyen az, amikor nincs egy hónapra csak negyvenezer forint, amiből a kaját és a szobámat is ki kell fizetni. Több évig éltem nagyon rossz és nehéz körülmények között, főleg az egyetem alatt és után is. Miskolcon kezdtem az újságírást, de alig-alig fizettek. Nehéz, de izgalmas évek voltak.
A barátnőjének nem voltak aggályai a műsor miatt?
Voltak fenntartásai, hiszen hat éve vagyunk együtt, és pontosan tudja, hogy A Dalban mennyit kaptam. Féltett, hogy mentálisan és lelkileg hogyan fogom bírni. Mindig kikérem a véleményét, most is, és azt mondta: „Vállald el, csak ne legyél tőle hülye”. Ha ugyanis nagyon feszült vagyok, könnyen tudok paraszt lenni, és elsősorban vele, hiszen együtt élünk, ő van hozzám a legközelebb, rajta csapódik le. Szerencsére erős volt a kapcsolatunk, és nem hatott ránk az, hogy én beszabadultam a médiacirkuszba. Nagyon jól kezelte ezt a helyzetet, támogatott, soha nem láttam rajta, hogy ő feszült lenne. A rengeteg kritika miatt egyébként az Eurovíziótól is vissza akartam lépni, ő mondta, hogy ha egyszer felvettük ezt a kardot, induljak is el a csatába.
A szerelme olyan, mint Columbo felesége: tudjuk, hogy van, de sosem látjuk.
Ő hétköznapi életet él, komoly tudományos és kutató munkát végez, és egy percig sem szeretném, hogy úgy emlegessék, mint „a ByeAlex csaja”, hiszen ő nem csak egy „valakinek a csaja”. Nem akar látszódni, és én sem érzem úgy, hogy mutogatnom kellene, hiszen ő önmagában valaki, aki minden nap letesz az asztalra valamit. Azt sem szeretném, hogy hülyék kommenteljenek a képei alá, hogy milyen szép vagy milyen csúnya. Ha pedig bármilyen okból kifolyólag szakítanánk, akkor is „ByeAlex csaja” lenne az utcán örökre.
Gyerekvállaláson és esküvőn még nem gondolkodtak?
Benne van ez is a kapcsolatunkban, de a gyerekvállaláshoz még nem érzem magam elég felnőttnek: 32 éves vagyok, de sokszor úgy viselkedek, mint egy 16 éves. Nem érzem magam apatípusnak, és nem is érzem még hiányát egy gyereknek. A barátnőm persze már szeretne, már amikor megismerkedtünk is, én viszont szeretném előbb megoldani, hogy ne legyen annyira rendezetlen az életünk. Debrecenben élünk, én rengeteget ingázok, ez nem egy fenntartható állapot. Neki viszont nagyon jó munkahelye van itt, amit szeret és szakmailag is sokat ad. Azt a munkát, amit végez, mindössze 15-20-an végzik az országban, nem dolgozhat csak úgy, ott ahol akar. A karrieremben végig támogatott, most én őt, és inkább ingázok és nem szakítom ki. Az esküvő pedig egyikünk számára sem különösebben fontos.
