Nyolclakásos társasházban él, de mivel a másik házzal „szövetkeztek” így tizenhat lakásnyi szomszédot ültet le a nappalijában, ha meg kell egyezni a házukat érintő kérdésekben. Mikor ezt a barátai megtudták, kapott hideget-meleget.
– Pedig ez már hagyomány nálunk – vonja meg a vállát Pici. – Ahogy a legtöbb házban, úgy nálunk sincs közösségi hely, ahol lakógyűlést tarthatnánk. A lépcsőházban hideg van, kinek lenne kedve ott ácsorogni? Hideg lépcsőházban csak türelmetlenül lehet dönteni. Sokkal értelmesebben, nyugodtabban tudunk beszélni a lakásban. Ilyenkor én készülök, nehogy étlen, szomjan üljenek szegények. Sütizünk! Cukrászdából hozok édeset, sósat és persze üdítőt. Addig nem kezdjük el, amíg mindenki nem evett! – szögezi le némi szigorral. – Mivel nincs elég ülőhely, a spájzból elő kell szednem a műanyag székeket. Ülnek a pultnál, a kanapén, végül is elférünk.
Már azt is megbeszélték, ha véget ér a házfelújítás, az utca végén található kis részen, amit sövény vesz körül és van ott egy fa is, lesz egy kis piknikhely.
– De a lakógyűlés akkor is nálam lesz. Itt jól érezzük magunkat. Ja! Nem ragaszkodom hozzá, de sokan leveszik a cipőjüket, ha bejönnek, ezért vannak ikeás papucsaim is – teszi hozzá büszkén, majd elmagyarázza, miért fontos, hogy közösséget kovácsoljon.
– Kifejezetten zavar, hogy úgy élek már húsz éve a Tabánban, hogy nem ismerek szinte senkit a környéken. Éppen ezért szeretnék egy Naphegy utca és környéke pikniket szervezni. Legalább mutatkozzunk be egymásnak. Ezt az utálkozó, elidegenített világot nem érzem a magaménak. Úgy tapasztalom, hogy az emberek kezdenek egyre türelmetlenebbek lenni egymással. Az lenne jó, ha tudnánk olyanok lenni egymással, mint a gyerekek. Ha kicsit össze is kapunk, a vita után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Kicsit kanyarodjunk vissza a gyerekkorba!
