Szekeres Adrien: Otthon nincs sztáranyuka - interjú

Az örök elégedetlenség viszi előre

Hét év után készít új albumot. Miért most érkezett el az ideje?

Olyan sokat koncerteztem az elmúlt években, hogy mindig háttérbe szorult ez a munka. Persze születtek közben dalok, csak nem egy egész albumnyi. Másfelől annyira szokatlan irányt vett az életem, hogy nem tudtam, milyen lemezt szeretnék készíteni. Azt igen, hogy nem tipikus popalbumot. Figyeltem a közönség reakcióit, amikor a koncertjeimen operaáriát vagy világzenét énekeltem, és azt láttam, hogy az embereknek felüdülést jelent, a lelkük nyitott és fogékony ezekre a zenei stílusokra is. Így jött az isteni szikra, hogy akkor készítsünk ilyen lemezt! Amin szimfonikus zenekar kísér, komolyzenei darabok vannak, mellette pedig új saját dalok is hallhatóak. Ahogy egyre jobban beleéltük magunkat ebbe, annál nagyobb kedvvel dolgoztunk rajta, jöttek az ötletek és most már itt vagyunk a kapujában... Nagyon jól haladunk, elkezdődtek a stúdiófelvételek a Győri Filharmonikus Zenekarral, várhatóan novemberben megjelenik a lemez. 

A „szokatlan irány” alatt azt érti, hogy operát is énekel?

Világszinten is kuriózum, hogy egy popénekesnő operát énekel vagy fordítva. De amikor tavaly Andrea Bocellivel duetteztem a Budapest Sportarénában, ő is megerősített abban, hogy ezt lehet. Hogy nem kell a műfajok között dönteni, nem kell csak az egyiket választanom. Nagyon jó érzés, hogy rengeteg operaénekessel vagyok jó kapcsolatban, és mindenki biztat, bátorít, hogy csináljam, mert meghal az opera. Nem azt mondom, hogy én fogom megmenteni az operát, de azt biztosan tudom: a koncertjeim után sokan elmennek egy opera-előadásra, noha korábban még nem jártak. Ha már ezt elértük, akkor sokat nyertünk vele. Mert egyébként azt gondolom, hogy a popzene nagyon furcsa irányba ment el. Már nem tudom azt százszázalékosan vállalni, számomra nem zene, ami manapság sok esetben megszületik.

Amikor a hanganyaga alapján kiválasztották, hogy Andrea Bocellivel énekeljen, amellett, hogy a fellegekben járt, sietett letisztázni: de ugye tudják, hogy ön nem operaénekes? Ez a bizonytalanság akkor elmúlt, most már elhiszi, hogy jó benne?

Soha nem vagyok elégedett magammal. Az „örök elégedetlen”, a tanulni akaró kifejezések illenek rám. Nem gondolom, hogy operaénekes vagyok, de nagyon szeretem csinálni. Sok esetben érzem azt, hogy az ember szíve, a lelkesedése el tudja fedni az esetleges szakmai hiányosságokat. Mert nyilván ha leülök és meghallgatok egy Rost Andreát, Tokody Ilonát, Anna Netrebkót vagy Edita Gruberovát, akkor azért érzem, hogy messze vagyok… De ez jó, mert az visz előre az úton, ha azt érzem, soha nem érkezem meg, soha nem vagyok kész. Hajt a kíváncsiság, bennem van a tanulni vágyás.

„Anya, megint a stúdióba mész?”

Miről szólnak a készülő dalok?

Nehéz olyan szöveget írni a daloknak, amiről még nem beszélt senki, mert mindenről énekelt már mindenki, én is sok mindent elmondtam. De nem tudok olyanról énekelni, amihez nincs közöm, ami nem én vagyok. Mert először mindenképpen megpróbálok magamra hangolni, az érzéseimre. Minden szövegíróval úgy dolgozom, hogy részekre bontva átbeszéljük a dalokat, mind hangulatilag, mind témában, aztán megszületik valami. Ez egy folyamatos, hetekig tartó közös munka, de nagyon szép, amikor eljön az a pillanat, hogy „ez az, ezt akartam mondani!”. Olyankor nagy az öröm. Dolgozom nőkkel, férfiakkal, kísérletezem a szakmában friss szövegírókkal, élvezem ezt az egész folyamatot. Ez egy olyan nő lemeze lesz, aki már megtalálta az útját és jól érzi magát rajta. Egy érett előadóé, mert sokkal jobban tudom, hogy mit akarok, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. 

Férjével, Kiss Gábor zeneszerzővel most is közösen dolgoznak a dalokon?

Természetesen. Alapvetően Gáborban születik meg a dal. De ezek a számok nem tegnapelőtt születtek meg, hanem az elmúlt években a gyerekeink nagyon sokat hallották a nappalinkban. Érezzük, amikor benne van a dal, leül a zongorához és játszik. A lányok is tudják, hogy apa ilyenkor dalt ír. Amikor aztán újra leül a hangszerhez, már tetszik is neki, amit ír, ha harmadszorra eljátssza, akkor pedig biztos, hogy énekdallamot is kell rá kitalálni. Egyszer csak egy dal lesz belőle. Van, ami évek alatt született meg, és most, ezen az albumon lesz a végső megfogalmazása. De akad olyan is, amit elengedünk… Most pontosan egy olyan lemez készül, amelynél senki nem akar korlátok közé szorítani, így mi sem magunkat.

A lányainak – Csillag Jázmin, Emília Gréta – milyen a kapcsolata a zenével?

Nagyon érdekes, hogy amikor utoljára lemezt készítettünk, akkor a kisebbik lányom négyéves, a nagyobbik meg hat volt, így már nem emlékeznek arra, milyen is ez az időszak. Ők már unják a dalokat. (Nevet.) Nekik ezt természetes, hogy körülöttük van a zene, így mindig kérdezik, hogy „megint stúdióba mész?”, aztán „de anya, megint hova mentek már, a stúdióba?”. Igen, oda. Így élik meg. De azt látom, hogy ezekben az időszakokban ők is szívesebben nyúlnak a hangszerükhöz, leülnek a zongorához. A nagyobbik lányom néha komponál magának egy darabot és lekottázza. Sokat beszélünk erről: látják, hogy a zene nem áll meg az iskolában, sem ott, hogy előveszem-e a kottát vagy nem. Hanem azt tapasztalják, hogy a zene ennél tágabb dimenzió, végtelen lehetőségeket tartogat. Ebbe nőnek bele, hogy aztán később lesz-e közük hozzá, azt nehéz megmondani.

Énekelni is szeretnek?

Mind a ketten szeretnek énekelni, táncolni és sminkelni… Elég erősen kétségbe vagyok esve, hogy közük lesz a színpadhoz. (Nevet.) Döbbenetes, hogy minden dalt tudnak, ami éppen szól az autóban, a rádióban. Kérdezem, hogy honnan? Mire az a válasz, hogy anya, hát tudjuk és kész. Zeneileg megvan a saját kis világuk, ízlésük. Gyakorlatilag ugyanazt csinálják, amit én gyerekkoromban: minden szöveget, zenét, amit hallanak, elsajátítanak.

Az önazonosságnál nincs jobb reklám

Elmondják a véleményüket édesanyjuk dalairól is?

Őszinték, szóval biztosan. Mondták már, hogy anya, ez a dal nekem két hete még nagyon tetszett, de most már unom. (Nevet.) Azért az hozzátartozik, hogy nem kezelnek otthon úgy, mint egy sztáranyukát. Nem látnak reggeltől estig magas sarkúban és sminkben. Olyan természetes az is, amikor elmegyek dolgozni, nincs úgy, hogy „most ne szólj hozzám, édesem, mert énekelni megyek és a fellépésre koncentrálok”. Helyette az van, amit minden édesanya mond a gyermekeinek, amikor munkába indul és más vigyáz rájuk: „Fogadjatok szót a mamának, vacsorázzatok rendesen!” Igyekszem a lehető legtermészetesebben kezelni az egészet, ugyanakkor jólesett, amikor a minap fellépésre menet egyikük megjegyezte: „Anya, de szép vagy!” Megható és jól érzés, amikor észreveszik, hogy énekesnő vagyok.

Megóvta a magánéletét is, nem szerepel pletykákkal a magazinok címlapján.

Azt gondolom, hogy nem túl izgalmas a bulvár számára, amit én mondani tudok. Nem vagyunk jók egymásnak, ezt ők is tudják. Nem bántom a bulvárt, van, akinek a személyisége alkalmas erre, van, akinek nem – én nem tudok mit kezdeni vele, és nem azért, mert lenézem. Ez így van jól. Nem szeretném a gyors sikert azáltal, hogy minden csapból Szekeres Adrien folyik… Az a lényeg, hogy az ember jól érezze magát abban, amit csinál. Ha meg nem szereti, akkor merjen változtatni, próbálja meg másképp. Az ember önazonos tud lenni a legkönnyebben, ennél nem kell nagyobb reklám.

Ez végszónak is tökéletes, de azt még árulja el: ha ideje engedi, mivel kapcsolódik ki? 

Ha van pár napom, amikor elvonulhatok, akkor azt egy rakás könyvvel teszem.

Bármennyire szeretném is, de a hétköznapi tempóba sajnos nem fér bele az olvasás. Futni akkor is szeretek, ha fáradt vagyok – például a Duna-parton ebben a szép őszi időben –, nagyon feltölt.

Fontosak a találkozások a jóbarátokkal. Meg jókat enni – bár ez a férjem hobbija, nagyon díjazom, amikor egy jó vacsora mellett lehet jó dolgokról beszélgetni.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!