A nemzet csótánya 71 éves lett, tavaly ősszel pedig nagypapa. Bár életereje töretlen, érzi magán a változást. Igaz, mi sosem tudnánk egy csótányt annak nevezni, öregembernek hívja magát.
Semmiképpen nem nevezném öregnek, de a 71 évre nem is mondhatom, hogy fiatal. Milyen érzés meglett korúnak lenni?
Baromi kellemetlen, jónak semmiképp nem nevezném. Az ember 71 éves, és ha fizikailag nem is érzi, belenézve a személyibe sajnos látom a valóságot, és néha hiszek is neki. De egyébként mindenkinek azt kívánom, hogy élje meg ezt a kort. Belülről nem érzem magam ennyinek, de egyébként meg tudomásul kell vennem. Ez a kor már visszafogottabbá tesz, például a véleménynyilvánításban. Ha harminc évvel ezelőtt ugyanúgy funkcionált volna az internet, mint most, baromi rosszindulatú hozzászóló lettem volna. Most már csak elnézem és sajnálom ezeket az embereket, és nem értem, hogy fér beléjük ennyi gyűlölet.
Látszólag is, előadóművészként meg pláne hiú férfinak gondolom. Az öregedés külső jeleivel is sikerült megbarátkoznia?
Ez a része nem nagyon izgat, nem foglalkoztat, csak azt veszem észre az utóbbi években, hogy egyre jobban elkezdtem hasonlítani a fateromra, aki majdnem ennyi idős volt, amikor meghalt. De nem hagyom, hogy az öregedés tönkretegye a lelkem. A nőknek ebből a szempontból sokkal nehezebb, mert míg egy hetvenéves férfira még mondhatják, hogy de jó mozgású öreg úr, addig ezt egy nő hetvenéves korában már aligha kaphatja meg. Igazságtalan a világ.
A folyamatos munka és koncertezés segít fiatalon maradni?
Úgy hiszem, hogy vagy a jóisten vagy a munka az, ami adhatja ebben a korban még az örök fiatalság reményét. A munka nem engedi, hogy azzal foglalkozzak, hogy akarok-e otthon üldögélni és tévézni vagy sem. Erre szerencsére nincs időm. A feladat tart életben. Egy előadóművésznek egyébként sem szabad elengednie magát, nem botorkálhatok végig két órát a színpadon, mint egy 71 éves. Nem vettünk vissza a koncertekből ebben az évben sem: tavaly nyolcvan fellépésünk volt, ebből 60-65 nyáron, és televíziós megjelenéseim is vannak.
Van valami, amit nem szeret az öregedésben?
A legborzasztóbb az, hogy ha van valami, ami picit is fáj, vagy nem működik, arra már nem tudom azt mondani, hogy „á, csak megfáztam”, hanem egyből arra gondolok, hogy 71 éves vagyok. Öreg vagyok és rozoga. A legkisebb egészségügyi problémát is ráfogom a koromra. Egyébként mint mindenki ebben a korban, én is tartok a betegségektől, és attól, hogy egyre sűrűbbek lesznek. Aztán mindig nekem van igazam, mert tényleg egyre sűrűbbek lesznek. De a halállal egyáltalán nem foglalkozom, nem is akarok foglalkozni vele.
Tavaly októberben nagypapa lett. Megszokta már a gondolatot, hogy unokája van?
Egy pillanatig sem zavart, hogy nagypapa leszek, alig vártam már. Azt viszont nem gondoltam volna, amire pedig gyakorló nagypapa barátaim figyelmeztettek, hogy meg fogok bolondulni az unokámért. Egy mosolyától, egy fintorától sikoltozok örömömben, hogy „Látjátok, nekem mosolyog!”. Érdekes dolog, és talán furcsán is hangzik, de valahogy jobban kötődöm az unokámhoz, mint a gyerekeimhez. Minden pillanatát, minden mozdulatát lesem. A saját gyerekeimet is imádom, de ők már nem engedik, hogy megöleljem őket, a kisunokám pedig nem tud védekezni, úgyhogy elkapom és élvezkedek (nevet).
Másmilyen nagypapa, mint édesapa volt?
Nem hiszem. A felnőtt fiaimra is ugyanolyan túláradó szeretettel nézek, csak ők már elzavarnak, ha ölelgetni akarom őket. Nekik már nem lehet úgy kimutatni a szeretetet, mert kiröhögnek, hogy jól van már fater, hagyjál már, mit akarsz!? Az unokámmal pedig, gondolom, amíg el nem éri a kamaszkort, nagyon együtt leszünk, jókat fogunk balhézni, együtt hülyéskedünk. Én fogom a szülői önkény alól felszabadítani, megmenteni, hozzám lehet jönni panaszkodni. Nem rontom én el, az a dolgom, hogy elkényeztessem!
Gyakran elérzékenyül mostanában?
Elérzékenyülős lettem, igen. De aztán csak legyintek, hogy az ilyen vén hülyék úgyis mindenen elérzékenyülnek. Mondjuk nem sírom el magam, de legbelül egy kicsit mégis. Kifelé nem mutatom, mégiscsak én vagyok a nemzet csótánya!
