<p>Eva Duarte 15 évesen vágott neki a nagyvilágnak, pár év alatt hihetetlen magasságokig tornázta fel magát, de halálában újra magányos volt: a férfi, akit szeretett, nem siratta.</p>
Világszerte ismert dal a Don’t cry for me Argentina, vagyis Ne sírj értem, Argentína! című dal az Evita című musicalből, amely Eva Duarte életét dolgozza fel. Van is mit bemutatni, hiszen nagyon kalandos és végül tragikus sors jutott Evitának, aki 15 évesen hagyta el a Junín nevű argentin kisvárost, hogy meghódítsa a filmipart, aztán övé lett Argentína legfontosabb embere is.
Eva azzal a reménnyel vágott neki Buenos Airesnek, hogy híres színésznő lesz, de az első két év keserű nyomorúságban telt az argentin fővárosban. Aztán egy-egy kisebb szerep megtalálta, majd a rádióban kapott lehetőséget, ott nem volt annyira zavaró nem éppen irodalmi kiejtése. Szappanoperákban tűnt fel, majd egy rádiós beszélgetős műsor vezetését osztották rá, amelyben a közéleti témák közül a politika, azon belül is Juan Perón ezredes volt az egyik kedvenc téma. A 49 éves özvegy férfi köztudottan nem vetette meg a tizenéves lányokat, amiért gyakran téma volt a hétköznapi emberek és a média körében is.
Eva érezte, hogy lehet keresnivalója nála, de lassan közeledett felé, először a katonai junta többi tagját térképezte fel és alakított ki velük viszonyt, majd 1943-ban – Eva ekkor 24 éves volt –, amikor már megengedhette magának, hogy a külvárosból a belvárosba költözzön, egy estélyen végre létrejött a nagy találkozás. Rögtön a tettek mezejére léptek, de az intim kapcsolat nem fejlődött tovább, még további fél évet kellett várni, amíg Perón lemondott a tizenéves lányokról, és Evához fészkelte be magát.
Életük ettől fogva párhuzamosan haladt: amikor Perónt bebörtönözték, Eva sztrájkot szított, ezért kedvesét kiengedték a börtönből, a férfi hálából feleségül vette a nőt. Evita óriási hatással volt a munkásemberekre, csodálatosan szónokolt, képes volt meggyőzően hatni rájuk, szerelme legfőbb politikai támogatója lett. Nem csoda, hogy Perón megnyerte a választásokat, Eva a Munkaügyi Titkárságot vezette, intézte az adminisztrációt, és persze fogadta a kenőpénzeket. Ugyan elképesztő személyi diktatúrát alakítottak ki, elvitathatatlanok az érdemeik is: a munkások részesedése a nemzeti jövedelemből száz százalékkal nőtt.
Eva és Juan őszintén szerette egymást, de a nő betegsége egyértelműen kettejük közé állt. Még dolgozott, mozgatta a kormány kommunikációs gépezetét, de fogyott az ereje. Nem kürtölték nagyvilággá, de vélhetően elhanyagolt mellrákja döntötte le a lábáról, már a műtét sem mentette meg. Utolsó hónapjaiban mindenki siratta, kivéve a hűvösen viselkedő férje…
Halála után nemzeti gyász vette kezdetét az országban, özvegye tinilányokkal vigasztalódott, majd nem sokkal később el kellett hagynia az országot. Amikor 1972-ben visszatért, már egy új feleség oldalán, nem tudta megközelíteni korábbi népszerűségét, ahogy az új asszony, Isabel sem. Juan halála után Isabelé lett a névleges uralom, helyzetét azzal sem tudta megszilárdítani, hogy Milánóból hazahozatta Evita holttestét. Isabel elbukott, Eva holtteste azonban végre a Duarte család birtokán nyugodhatott tovább.
