Reviczky Gábor: Ha nagybeteg leszek, végzek magammal

Harminchárom év nem kevés. Miért döntött úgy, hogy a Nemzetihez szerződik, ahol csak pár évadot töltött?

Magamtól nem mentem volna, de Vidnyánszky Attila hívott, szerződést ajánlott. Döntő volt az is, hogy pont 33 évet voltam a Vígben. Annak pedig, hogy végül a Nemzetiből eljöttem, több oka volt. Elmentem egy emberhez, aki félóráig volt a klinikai halál állapotában, és a látás képességét kapta onnan visszajőve. Belelát az emberbe. Rám nézett, és azt mondta: magának volt két infarktusa. Mivel én nem tudtam róla, elmentem egy orvoshoz, aki igazolta, amit ez az ember is mondott, s azt tanácsolta, kerüljem a stresszes helyzeteket. Nos, a színészet pont ilyen. Ráadásul a Nemzetiben általánossá volt, hogy másfél havonta játszunk egy darabot, sőt néha ritkábban is. Próbánk mindig volt, de a már begyakorolt darabok alig mentek. Próbából is egy napra kettő volt kiírva, de előfordult, hogy napközben szóltak, hogy az esti már elmarad. Így nem lehet tervezni más munkákkal sem. Magyarországon a legtöbben a színházakhoz igazítanak mindent: forgatást, szinkront. Nálam mondjuk inkább a film és a televízió élvezett előnyt, ami maradandó. A színház csak aznap este színház, amikor valaki megnézte, egy emlék.

Ha ritkán játszanak, az bakira ad lehetőséget.

Amikor négy hónapja nem játszottunk egy darabot, az előadáson több hiba is történt, és a szerepem milyensége miatt nem is tudtam tovább menni, azt mondtam, elég volt. A saját halálos ítéletemet írtam volna alá, ha aláírom a szerződésemet. Az, hogy csak másfél havonta egyszer játsszon, nem színésznek való.

Nem merészség szabadúszónak lenni?

De az, a 90-es években nem is tehettem volna meg, mert nem volt ennyi munka. De mostanában sok tévéfilm, mozi készül.

Említette a látót. A mai napig ezoterikus beállítottságú vagy csak ebben a jelentős élethelyzetben vette igénybe a segítségét?

A látó nem ezotéria, az ezoterikus dolgokban nem hiszek, mint például a jósok, kártyavetők. De az tény, hogy vannak olyan embe­rek, akik egy nézésből mindent tudnak a másikról. Mint például a balinéz sámán Balin, aki abból, hogy elmondtam a születési dátumomat, bármit elmondott rólam. Amíg a látó nem mondta, hogy volt két infarktusom, nem is tudtam róla. Később, amikor belegondoltam, a 90-es években, amikor rengeteget dolgoztam, valóban volt két olyan alkalom, amikor hazafelé vezettem, és egyszerűen kifeküdtem. Kicsapott a hideg veríték, mindkét alkalommal a szigethalmi kanyarban kaptam infarktust. Szerencse, hogy ott van egy parkoló. Lehajtottam az ülést, és megvártam, hogy elmúljon a rosszullét. De orvosnál nem voltam. A nagypapám egyébként kórházban, vesebajban halt meg, a boncolásnál derült ki, hogy kilenc infarktusa volt.

Két, fel nem ismert infarktus után nem tart attól, hogy egyszer az egyik szívzűr végez is önnel?

Ha magatehetetlen beteg lennék, akkor inkább végeznék magammal, mintsem, hogy terhére legyek a családomnak. Ezt a fajta kiszolgáltatottságot nem bírnám. Most így gondolom egészségesen, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Egyébként teljesen jól vagyok. Csak a vérnyomásomra szedek gyógyszert, ami az utóbbi években alakult ki. Sokkal kevesebbet egyébként nem dolgozom, a lényeg inkább az, hogy én határozzam meg, hogy mit csinálok.

Mit szólt a családja ahhoz, hogy szabadúszó lett?

Örültek neki, hiszen többet tudok itthon lenni. Van, hogy egy egész délelőttöt itthon vagyok. De számomra is fontos volt egy kis szabadság, hiszen nem tudtam a horgászatnak hódolni. Még a kis vízparti házamat is eladtam, mert nem volt időm. Sokkal kellemesebb saját magamnak beosztani a napom. Előbb kellett volna megtennem, csak nem lehetett. Jobb lett volna akkor, amikor a gyerekek még picik. Most meg már húszéves a legfiatalabb.

Viszont ezt az időhiányt most az unokákkal pótolni tudja.

Ez igaz, bár nagy a távolság, Stefi lányom és a négy gyerek Balatonalmádiban él. Bár tulajdonképpen közel is vannak, hiszen előtte Svájcban laktak. De A dzsungel könyvét szinte mindenki látta.

A gyerekei sosem mondták gyerekkorukban, hogy hiányzik az apukájuk?

Nem mondták, de egészen biztos szükségük lett volna rám. Jó lett volna mellettük lenni, például amikor tanulni kezdtek. Különösen a fiamon látszik meg, hogy nehezen veszi rá magát a tanulásra. Persze ő élvezte, hogy nincs semmi számon kérve.

Nem bánja, hogy a gyerekei nem követték a pályán?

Követtek volna, de az édesanyjaik lebeszélték őket. Én nem bántam volna. Az idősebbik lányom, Stefi Kaposváron játszott egy darabban, amiben azt kellett mondania: „Anyám egy kurva”. Az anyja nem engedte tovább játszani, butaság volt. A másik lányomban, Nóriban is volt spiritusz, gyönyörűen szaval. Az ő édesanyja, Sir Kati, talán a saját pályája sikertelensége okán, lebeszélte. Egyébként nem döntöttek rosszul az anyák, egy nőnek százszor nehezebb ez a pálya. A szerepek hetven százalékát férfiakra írják.

A nézők elsősorban a komikus, groteszk szerepei miatt, és azok közül is leginkább az Üvegtigris trilógia miatt emlékeznek önre. Nem akart drámai szerepeket játszani?

Egyáltalán nem sajnálom. Rengeteg drámai szerepet is játszottam a 70-es években. Aztán jött a Família Kft. és a filmek, amiben valóban több volt a humoros szerep.

Például az RTL Klub új sorozatában, A mi kis falunkban is, ahol állatorvost játszik. A sorozat is egy kissé üvegtigrises.

Nem lehet eltekinteni a hasonlóságtól. Már csak annak okán sem, hogy Kapitány Iván rendezi, aki az Üvegtigris 1. társrendezője és operatőre volt. Na­gyon eltalálta a stílust. 

Milyen volt a sorozat for­gatása?

Rettentő kemény. Óriási anyagot kellett leforgatnunk rövid idő alatt. A körülmények is borzalmasak voltak. Novemberben forgattunk nyári jeleneteket – Pilisszentléleken rettenetes hidegben álltunk rövidnadrágban, atlétában. Úgy forgattunk, mint ahogy a hivatásos mesterlövészek dolgoznak: jégkockával a szánkban, hogy ne látszódjon a leheletünk. De jó munka is volt ez színészi szempontból: jók a jelenetek, nem kell hülyéskedni. Sőt komolyan kell venni, attól lesz maga a helyzet humoros.