<p>A rocker maga sem hitte volna, hogy a tisztesség végül elnyeri méltó jutalmát, jelen esetben egy musicalt, amely a zenészről szól. De örül, hiszen nyomot akart hagyni maga után.</p>
Forrás: Zsolnai Péter
Hamarosan színpadra állítja az Újszínház a Beatrice-musicalt. Gondolta volna valaha, hogy a nemzet csótányát egyszer ilyen megtiszteltetés éri?
Az ősi rockkorszakban minden egyszerűbb volt. Mert amiről énekeltünk, az igaz volt, és nem fogadtunk el más véleményt. Számomra a nemzet csótánya cím vagy szerep, egy igen jó kis fricska, egy bosszú volt. Mögé bújva azt mondhattam, amit csak akartam, el voltam könyvelve rossz fiúnak. Most meg musical készül rólam. Tessék! Talán mégiscsak megéri gerincesnek maradni, egyszer megkapja érte az ember a jutalmát. Egyébként nem gondoltam volna...
Ha végignézi majd a musicalt, és színészek tolmácsolásában látja, mit ért el szakmailag az életben, elégedett lesz azzal, amit lát?
Nehéz erről bármit is mondani. Nyomot szerettem volna hagyni az életben magam után. Ez sikerült.
Biztosan meghatódik majd. Az érzéseit vállalja nyilvánosan is?
Nagyon könnyen tudok sírni, de nem szeretem megmutatni a gyengeségemet a világnak. Ha rám jön a sírás, általában egy cinikus mondat robban ki belőlem, valami olyasmi, hogy: „persze, hagyjad már a hülye amerikai filmet, majd sírok, persze!” – és közben csak nyelem a könnyeimet, és elfordulok, hogy ne lássanak könnyezni.
Mikor sírt utoljára?
A fiam tudja erre a választ. A napokban csinált valami olyat nekem… – nagyon izgult amiatt, hogy mit fogok szólni… sokszor vagyok olyan, hogy kapok valamit, és kiszalad a számon: hát, ezt a sz..rt kaptam – szóval izgult, hogy reagálok majd. Aztán, amikor megkaptam, amit nekem szánt, elsírtam magam. Azt azonban nem szeretném elmondani, pontosan mi váltotta ki belőlem ezt az érzést.
