Még a színművészetire jár, de már sikerrel debütált Titánia szerepében a Madách Színházban. Megküzdött érte, ugyanis a szülei minden erejükkel ellenezték, hogy kövesse őket a pályán.
Hétvégén a Szent Iván-éji álom „light” című darabban lépett színpadra, amiben a díszlet csak egy hatalmas szamárfej volt, nagyrészt azon játszottak. Nehéz volt?
Ez egy játszótér! Színészileg nem könnyíti meg a feladatot, hogy kúszunk, mászunk rá, de ad egy pluszt. Még sosem dolgoztam ilyen díszletek között, de élvezem, mert még kislány vagyok, és ez egy csúszda.
A rendező, Szilágyi Bálint is úgy csűrte-csavarta Shakespeare szövegét, hogy az a gyerekeknek is emészthető legyen.
21 éves egyetemista! Állt már a Madách színpadán?
Gyerekként, de nem ilyen keretek között. Ez hatalmas tér, egészen máshogy kell itt létezni. Mozgásban, beszédben, mert el kell jutnia az utolsó sorig annak, amit csinálunk. Ezt nagyon élvezem!
Szüleit, Hámori Esztert és Bajor Imrét követve lett színész?
Számított, hogy ebben a közegben nőttem fel. A tánc, ami nem áll annyira távol a színháztól, nagyon érdekelt. Tizenhat éve táncolok, de aztán elkezdett érdekelni, hogy mivel lehet bővíteni ezt a műfajt. Nem volt kérdés, hogy a színészetet csináljam. Akartam ugyan állatorvos lenni, de aztán belegondoltam, hogy ott bocik születésénél kell segíteni, meg ilyesmi, és biztosan sírnék. Megijedtem. Apukám mondta, hogy örülne, ha külföldön dolgoznék. Kéttannyelvű suliba jártam az öcsémmel. Apának mindig az volt a vágya, hogy külföldre menjünk. De aztán Marci se, meg én se mentünk. Apa azt gondolta, ha ennyire megtanulunk egy nyelvet, akkor miért maradnánk itthon? Közben meg ő tudta a legjobban, hogy színészkedni nem lehet külföldön, hiába tudod bármilyen jól a nyelvet.
Apukája akarta, hogy színész legyen?
Nem, dehogy! Azt akarta, hogy valami egészen mást csináljunk. Anya is, ő nem ragaszkodott a külföldhöz, csak hogy ezt ne. Féltettek a kiszolgáltatottságtól. Ők ebbe jobban beleláttak, mint én, aki csak a varázsvilágot látta, nem a való életet, de nem hittem nekik. Valószínűleg teljesen igazuk van mindenben, de én ezzel még nem foglalkoznék. Majd ha úgy lesz, akkor belátom. Igyekszem pozitívan szemlélni a világot. Apa volt ennyire derűlátó. Nála optimistább ember kevés van. Sok baj érhet, de azokból valami terápiával ki lehet jönni. És mi lehet jobb terápia a színháznál?
Ekkora ellenállás mellett hogy jutott be a főiskolára?
Dacos voltam az egyetemi felvételi előtt, mondtam, hogy nem jelölök be más egyetemet. Ebből óriási botrány lett a családunkban. De én azt gondoltam, hogy nem érdekel semmi más ennyire, és azt, hogy hazudjak magamnak, és évekig egy másik egyetemre járjak, ami nem köt le, álságosnak éreztem.
Az anyukája megbékélt a döntésével?
Nem örült, hogy ide jelentkeztem, de annak már igen, hogy felvettek, és büszke rám. Anyukám türelmes, iszonyú sokat segít, eszméletlen teherbírása van. Hatalmas erővel, empátiával igazgatja a családot, a négy gyerekét.
És az édesapja?
Apával még beszéltem, amikor felvettek. Azt hiszem, ő is büszke volt rám, de ezt nem öntötte szavakba. Tudtam, hogy mit gondol, tudta, hogy mit gondolok. Elköszöntünk a telefonba, úgy éreztük, hogy erről inkább személyesen, egymás szemébe nézve kell beszélni.
Volt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy ezt a mesterséget választotta?
Egy pillanatig sem bántam meg. Annyit ad, hogy nem foglalkozol azzal, mennyit vett ki belőled. Vannak hullámvölgyek, amikor hazamennék anyukámhoz, ahol tejben-vajban vagyok fürösztve. Az a legnagyobb pihenés.
Miért volt jó döntés a színház?
Minden színész gátlásos, van egy sebe, valami, amit ki akar oldani. Én sem vagyok kivétel. Rájöttem arra, hogy ezeket a gátlásokat hogyan tudom oldani. Kaptam segítséget, hogy legyen önbizalmam, bátorságom, magamhoz képest változtam. Például az alkatom, ami a táncban is feszélyezett, de ezen változtattam sokat. Izgulós vagyok, bátortalanul kezdtem neki az egyetemnek, de megtanultam, hogy mindenféle újat meg kell próbálni teljes erőbedobással. Különben honnan tudnám, hogy meg tudom-e csinálni? Nem gondoltam volna elsőben, hogy bele merek ugrani dolgokba. Pedig merek. Még nem fejest, de hasast!
Apás kislány volt?
A tesóm anyás, én pedig igazi apás lány voltam, csüngtem apukámon. Ez olyan szerelemféle. Jó kedélyű embernek tartom magam, apával nagyon sokat viccelődtünk. Valamit biztos átmentettem belőle.
Kicsit már kevésbé fájdalmas a hiánya?
Még nem tudok ebben a kérdésben megnyílni. Nagyon hiányzik, vágynék valamiféle visszajelzésre tőle, terelgetésre az életben, arra a fajta szeretetre, amire ő bármikor kapható volt. Az olyan, mintha folyton ölelne valaki. Egész életében ilyen volt, és nem csak velünk. Mindenkinek jutott a jókedvéből, a jó szavakból. Remélem, hogy nem okozok neki csalódást. Biztos lát, tudja, hogy mit csinálok. Nem tudok ennél többet mondani erről.
