<p>Eddig ismeretlen naplójában vallott színházról és szenvedéseiről a két éve elhunyt színművésznő.</p>
Ki hinné, hogy a huszadik századi magyar színjátszás egyik legnagyobb alakját, a már életében legendává érett Psota Irént is hétköznapi problémák, végtelenül emberi gyengeségek gyötörték, még legsikeresebb időszakaiban is? A Nemzet Színésze, vagy ahogy gyakran emlegették, A Psota maga volt az élet, számára az életet viszont a színház, a játék, a szerep jelentette, amibe estéről estére muszáj volt belehalnia. A művészt a teljesítményláz gyakran eszeveszett falásba hajszolta, titkos naplójában – amelyből most először, a róla elnevezett díj átadóján Brasch Bence és Ladányi Júlia olvasott fel – őszintén írt ezekről a rohamokról.
Húsz deka parizer
– És a Kaukázusi bemutatója előtt? Akkor is folyton ettem, még közvetlenül a főpróba előtt is. A rendező elhűlve nézte végig, ahogy 20 deka parizert befaltam… Ha a színész nem hal bele a szerepbe, amibe bele kell halni, akkor az nem igazi. Ennek vannak bizonyos jelei, például nálam az evés. Azt is mondhatnánk, hogy az anyagcsere. Amikbe nem kell, vagy nem lehet belehalni, azok után olyan éhes vagyok, hogy hámozás nélkül eszem meg a fridzsidert. Amikbe szépen belehalok, azok után nem vagyok éhes. Előadás után annyira üres vagyok, nem működnek az érzékszerveim. Semmi. És másnap nem vagyok az élők sorában. Itthon vagyok és nézek le a magam holttestére onnan föntről.
A közönség ünnepe
Psotában egyszerre volt jelen a dráma és a komédia, a játékért mindent feláldozott, az elismerés azonban már érzékenyen érintette.
– Nekem sose a közönség szegte a kedvemet – írta a naplóban. – Ezért is nem szeretek meghajolni, tapsra menni. Persze muszáj, mert a közönségnek jólesik, hogy tapsol, ez az ő játéka, az ő ünnepe. De én már túl vagyok a dolgon. Megtettem, ami tőlem telt. Legfeljebb az tud feldobni, ha bravóznak.
Psotának sosem volt szerencséje a szerelemben, pedig háromszor ment férjhez, Makk Károllyal pedig már házasságot, gyereket terveztek, amikor a rendező elhagyta őt Krencsey Marianne-ért. Az épp két éve, februárban elhunyt színésznő mégis utánozhatatlan humorral és öniróniával nézett szembe az olyan emberi drámákkal is, mint a magány.
Hű társ a magány
– Valaki megkérte a kezemet. Az illető neve magány. Gondolkodási időt kértem, és igent mondtam. Mert nekem most már egyetlen szerelmem van, a szakmám. És ez a magány nevű úr nagyszerű partner ebben, mert azt akarja, amit én… – állt az egyik naplórészletében. – A szenvedés sajnos hasznára válik a színész kiteljesedésének, de az volna eszményi, ha mögöttünk egy boldog háttérrel teremthetnénk meg a magunk szenvedését. A színház számomra nemcsak szerelem, hanem házasság is. És hát a házastársnak szíve joga, hogy néha új színeket, ízeket, szagokat keressen, és nekem, úgy látszik, végig kellett járnom egy házasság kanosszáját – vallott a titkos naplóban Psota.
Egy élet, 210 szerep
Psota Irén 1929-ben született Budapesten. 1952-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, majd rögtön leszerződtették a Madách Színházhoz, ahol 10 év kihagyással 2009-ig rendszeresen fellépett. Kollégái szerint minden alakítása összetett, egyedi volt. A tragédiákban finoman meg tudja csillogtatni a humort, éppúgy, mint a vígjátéki szerepeiben rejtőzködő tragédiát.
A színházi adattár szerint 127 színpadi szerepet játszott el élete során, továbbá 85 filmben szerepelt, 2000-ben a Nemzet Színészének választották. A színésznő egészsége élete utolsó éveiben komolyan megrendült: 2014-ben szívinfarktust kapott, 2015 decemberében combnyaktöréssel szállították kórházba. Rövid időre hazatérhetett, de 2016. február 24-én újra kórházba került, ahol másnap álmában hunyt el szívelégtelenség következtében.
