Csepregi Éva vallomása: Mindig nehezen ment a pasizás - interjú

Eladta az álomházát, hogy viseli?

Alig vártam, hogy eladjam! Túlságosan nagy volt, túlságosan messze. Olyan gyönyörű kilátásom soha az életben nem lesz, de a célszerűséget tartom szem előtt. Egyedül éltem benne, a fiam, Dávid beköltözött Szent­endrére. Állati szerencsém volt, sikerült eladni, és ugyanabban a házban venni egy lakást, ahol az övé van. Nekünk fontos, hogy közel legyünk egymáshoz.

Szerencsés.

Lekopogom, ebben nagyon. Egy kis kertem is lett, ami körbeveszi a nagy teraszt. A másik majd ezernyolcszáz négyzetméter volt, tavakkal, csobogórendszerrel. Kertészkedni sem szeretek, untig elég a muskátli, meg a rózsa, amit kapálgatok.

Szenzációsan néz ki.

Komolyan? Annyi baja van az embernek mindig magával. Másként látod magad, mindig valaminek meg kellene felelni. Vagy kövérnek érzem magam vagy soványnak. Nem, soványnak soha! Mindig fogyókúrában voltam, régen is, most is. Ezzel egy életen át viaskodom. Pedig odafigyelek, de aztán olykor elcsábulok.

Láthatóan megéri.

Megmondom őszintén, elég sokat foglalkozom magammal. Van olyan edző, aki jön hozzám minden másnap és tornázunk. Aztán egy kis masszírozás, kozmetikushoz járok, és időről-időre megpróbálok olyan dolgokat, ami nem változtatja meg az ember arcvonásait, de egy kicsit táplálja a bőrt. A Neoton-repertoár kötelez. Ezek olyan dalok, amiket úgy lehet elénekelni, ha bírod azt a lendületet, ami benne van, azt az életörömöt, amit sugároznak a szövegek. Ez mindannyiunkra kihat. Már lelkileg és fizikailag is készülünk az októberi Aréna- koncertünkre.

Széttépik a férfiak?

Nem nagyon, de nem is baj. Három éve szakítottunk a párommal, élvezem a nyu­galmat.

Azóta egyedül van?

Igen. Mindennek megvan a maga ideje, ahogy az Alkimistából tudjuk. Mindent ki kell várni. Most itt a nyár, és ha azt mondom, úgy szeretnék szerelmes lenni, akkor mi van?! Ha nem jön az égből az ajándék, akkor hiába erőszakoskodom. Jön majd, amikor jönnie kell. Vagy nem. Az életem főleg a szakmámról és a családomról szól. A fontossági sorrend: család és munka, csak utána jöhet a szórakozás. Mindig ez volt kicsit a magánéletem akadálya, ebbe nem nagyon tudtak beleilleszkedni a férfiak. De nem baj. Ahogy idősödik az ember, úgy bölcsül, tudja, miről szól az élet. Nem arról, hogy kierőszakoljuk a férfiakat, a szerelmet, a sikert.

Hanem?

Arról, hogy mindent meg kell tenni azért, amit nagyon szeretnénk, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Most van egy dalom, amit a fiamtól és a barátnőjétől kaptam egyszer karácsonyra, a Titok. Ez a vonzás törvényéről szól. Az énektanárnőm mondja, anélkül nem lehet kiénekelni egy hangot, hogy ne higgy benne, hogy sikerül. Mindenütt jelen van a vonzás törvénye. Ha jól akarod, megvan hozzá a tehetséged, és nem erőszakoskodsz, akkor meg lehet csinálni. Egyelőre szerelmi dolgokban nem gondolkodom, még jólesik egyedül lenni.

Nem kapcsolatfüggő. Helyette ott a hivatása?

Igen, ha azzal nincs rendben valami, akkor elég sokat tudok gyötrődni. Tény, hogy nagyon szeretem a barátaimat, a barátnőimet, könnyen kommunikálok. De ez a párkapcsolatdolog valahogy mindig nehezen ment. Talán a munkám miatt. Érthető ez?

Értem, de akkor is úgy képzeltem, „zaklatják” a férfiak személyesen vagy az interneten.

Na, azt nem szeretném! Így soha nem ismerkedtem. Strandon sem! Nem hessegetem a férfiakat. Vannak, de sok mindenbe nem szívesen megyek bele, mert ismernek. Na és tartok tőle, hogy olyannal hoz össze az élet, akivel megint viaskodnom kell. A netes ismerkedésekben nem hiszek, pedig a környezetemben vannak, akiknek sikerült, de magamnak nem tartom megfelelőnek. Félek.

Soha nem regisztrált?

Egyszer teljesen véletlenül, egy skót jótékonysági est kapcsán felmentem valahová az interneten, de nem volt nálam a szemüvegem. Feljött valami oldal, néztem, ez biztos az a pasi, aki az alapítvány elnöke, Steve! Rákattintottam, és aztán évekig fent voltam valamilyen oldalon. Írtak férfiak, és nem tudtam kilépni belőle. Mondtam az akkori páromnak és Dávidnak: esküszöm, hogy nem akartam, ki akarok lépni! Nem lehet.

Senki nem hitte el, hogy véletlen volt?

Senki! Azt hitték, vadászom. (Nevet) Szerencsére egy ideje nem jönnek üzenetek.

Gondolt arra, hogy előbb-utóbb nagymama lesz?

Persze, az egy óriási dolog, mindenki azt mondja, hogy ennél jobbat nem lehet átélni.

Nem rázná meg kicsit?

Dehogyis! Ami a gyerekemmel kapcsolatos, ami neki fontos, abban én partner vagyok.

Van, akit akkor csap arcul az idő.

Már régen arcul csapott, kezdem megszokni. Amikor elkezdtük a japán karrierünket, 1979-ben, jött a fax: hány éves, Csepi? Jutani san kérdezte, mire mondta Erdőss Péter, hogy huszonhat. Erre az volt a válasz, hogy le kellene tagadni három évet. Na, akkor mintha kiütöttek volna. Onnantól jött az őrület, hány éves is vagyok? Mindenhol rosszul jelent meg. Küszködtem ezzel.

Remélem, azóta is letagadja.

Már nem. Volt egy meglepetés születésnapi partim a hatvanadikon, ott széles baráti körben bevallottam, hogy kicsit idősebb vagyok. Azóta megpróbálok megfelelni az elvárásnak, de nem erőlködöm, hogy fiatalabbnak higgyenek.

Rengeteget utaztak, mi volt a legkalandosabb történet?

Kétszer voltunk Kubában, a második teli volt viszontagsággal. Mind a tizenöt bőröndünket elküldték Havanna helyett a kanadai Winnipegbe. De még a következő héten is elfelejtették feltenni a gépre, így két hétre ottragadtam.

Amikor nagyon félt?

A forrongó Dél-Olaszországban, 1974-ben. Sok tüntetés volt a kommunisták ellen. Megfenyegették a menedzserünket, Cariag­git, mert szocialista országból hozott zenekart. Egyszer egy fiesztán léptünk fel, amikor nagyon durván befenyítették. Jó korán mentünk, körülnéztünk a kirakodóvásárban, volt pizza, amikor megérkezett Cariaggi, hozta a carabiniereket, a rendőröket, és bezártak minket egy pici kápolnába. Mondták, hogy senkinek se nyissuk ki az ajtót, csak a megadott jelre. Szétszedték a színpadot, mindent, mert azt ígérték, felrobbantják a bulit.

A maffia?

Azt hiszem igen. Mindent ellenőriztek, de végül felléptünk. Balázs Fecó volt a zongoristánk akkor. Kijött utána az akkori szerelme. Minden alkalmat megragadtunk, hogy szétnézzünk. Mentünk Pompeibe, a Vatikánba, ami csak elérhető volt. Fecóék is utaztak egyik éjszaka, és szegény elaludt, kiegyenesített egy kanyart. Catanzaróban volt egy kis kórházban. Akkor még nem volt mobiltelefon, de valahogy megtudtuk, mi történt.

1974-ben itthon azt sem tudták, mi a pizza!

Hát nem nagyon. Óriási élmény volt az akkor. Pedig nagyon kevés pénzért mentünk. Meg kellett gondolni, vagy panziót fizetek, vagy eszem valamit. Olyan sovány még soha nem voltam, csak szilvát ettem. Sokat aludtunk kocsiban, csak néztek be az emberek. Idegen autó, és a maffia akkor keményen működött. Mondjuk azt sem tudták, honnan jöttünk a Škodával. Kalandos két és fél hónap volt.

Hogy van?

Boldog vagyok, amit szerettem volna, azt nagyjából el is értem. Nem hiányzik semmi, talán csak kicsit több idő kellene.

Van, amit másként csinálna?

Gyerekkoromban négy évig hegedültem, hat évig zongoráztam. Sajnálom, hogy abbahagytam. Tehetséges voltam, lehettem volna jó zongorista. Most éppen gitározni tanulok. Megtanulnék táncolni is. Nem lettem volna jó táncos, mert iksz lábam van, de úgy, ahogy Madonna táncol, azért jó lett volna. Minden olyat megtanulnék, ami a színpadhoz kell. Azt is nagyon sajnálom, hogy nincs több gyerekem. Örülnék, ha Dávidnak lenne testvére. De így alakult.