Endrei Juditot senkinek sem kell bemutatni. Alakja szorosan egybeforrt a közszolgálati televíziózással, és távozása űrt hagyott a nézőkben. Judit nem sokáig ült a babérjain, nekilátott álmai megvalósításához, és boldog „álnyugdíjasként” éli az életét.
Szentendre egyik takaros kis házában lelt otthonra Endrei Judit. Imádja a vidéki levegőt, naponta hosszú sétákat tesz, sokat utazik, dolgozik, és igyekszik kihasználni a lányaival töltött időt. Egyszóval jó ránézni! Pedig 1998-ban, a televíziótól való távozása évében még ő maga sem gondolta volna, hogy egyszer újra boldog lesz. Messze a nyugdíjkorhatártól, önként mondott viszlátot a tévének.
Búcsú a képernyőtől
– 45 évesen jöttem el a tévétől, mert úgy éreztem, nem bánnak úgy velem, ahogy megérdemeltem volna. Nem kaptam megfelelő feladatokat. Sokat sírtam, majd döntést hoztam, és amikor távoztam, már derűs, vidám, a jövőt pozitívan látó ember voltam. Mázsás súlyok szakadtak le a vállamról az eljövetelemkor – meséli. – A húgom mellém állt és biztatott, hogy lehetek még sikeres ember.
Rátalált önmagára
Juditban hamar megszületett az ötlet, hogy könyvet fog írni. „Anno 2000” volt az első könyve, amelyben a világról alkotott akkori nézeteit taglalta. Az írással nem hagyott fel, több műve is megjelent azóta, a soron következő pedig októberben kerül a polcokra: Anno az én tévém címmel. Emellett tíz éve az aktív idősödés kérdéseivel is foglalkozik, az ország több pontján tart előadásokat.
– Szerencsére nem lettem elfelejtve. Ma is sokan keresnek. Rengeteg szeretetet kapok az emberektől. Soha nem vágytam elérhetetlen dolgokra. Boldog vagyok, mert egészségesek a lányaim, szeretem, amit csinálok, és sokat utazhatok.
