Hétfőn lesz egy éve, hogy Koós János jó barátja, Aradszky László elhunyt. A mindig derűs pályatársra lapunk hasábjain emlékezik az énekes.
Mi volt az első gondolata, amikor a tragikus hírről értesült?
Arra emlékszem csak, hogy a búcsúbeszédben így köszöntem el tőle: „Ne légy ideges barátom, nemsokára úgyis találkozunk!” Bár tudom, hogy ez kicsit furcsán hangzik, de nyolcvanévesen már számolni kell az elmúlással.
Ha jól tudom, Aradszky halála volt, ami több évtized után először megríkatta.
Igen… Nem igazán szoktam elérzékenyülni, de amikor a barátom haláláról értesültem, azonnal patakokban folyt a könnyem.
Minden előjel nélkül távozott. Sem felkészülni rá, sem elbúcsúzni nem tudott tőle...
Hirtelen és váratlanul hunyt el. A kisebb, idős korral járó problémákon kívül kutya baja nem volt. Folyamatosan koncertezett, énekelt, úgyhogy a halálának a híre mindenkit ledöbbentett. Én is teljesen padlót fogtam.
Gyakran tesz látogatást a temetőben?
Soha nem mentem még ki a sírjához. A temetésén is csak a ravatalánál voltam, azt már nem „ünnepeltem” meg, hogy egy élettelen testet leengednek a föld alá. Méltó búcsút vettem tőle a magam módján. Október 8-án sem fogok kimenni a temetőbe, számomra a gyász nem évfordulóhoz köthető. Én mindennap meggyászolom a barátomat, nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.
Zárjuk a beszélgetést egy kicsit vidámabb történettel; hisz mégiscsak a humor jellemezte az önök kapcsolatát.
Az biztos! Abban a másodpercben, hogy először megláttam, tudtam, hogy ő lesz az örök és igaz barátom. A közös emlékek mindig felderítenek. Rengeteget nevettünk, és folyton cukkoltuk egymást. De csak akkor, ha volt közönségünk. Amikor magunk voltunk, üdvözöltük, megcsókoltuk, megöleltük, szerettük és tiszteltük egymást. Igazság szerint mindig szemmel tartottuk, óvtuk a másikat. Elölről, hátulról kitárgyaltuk a szakmát, a focit, a régi szép időket, úgyhogy a zrikálás csak az embereknek szólt. Folyton a köztünk lévő magasságkülönbség volt a téma, de csak húztuk a másikat. Egyébként soha, semmin nem vesztünk össze, még csak mosolyszünet sem volt köztünk, annyira egyetértettünk mindenben. Mind a ketten énekeltünk, fradisták voltunk, és talán mondhatom, hogy sikeresek is, és nem azért, mert a másikat legyőztük, vagy rivalizáltunk egymással.
Felelevenítene egy kedves emléket?
Máig nem felejtem el azt a történetet, amikor Solymos Tóni barátommal meglátogattuk Aradszkyt a balatonszemesi nyaralójában. Éppen kertészkedett, nagy gonddal ültette a virágokat, a gyepet szép egyenletesre lenyírta, és amikor kész volt mindennel, Tónival egymásra kacsintottunk, elővettük a focilabdát, és addig rúgtuk a bőrt és játszottunk, míg ripityára nem törtük a kertben lévő virágokat. Persze ő is csak nevetett az egészen, de azért mindig megjegyezte, hogy Szemesen soha többé nem focizhatunk. (nevet)
Végső soron mit üzenne a barátjának?
Azt, hogy remélem, már túlnőtt engem! (nevet)
