<p>Mindent elért a hivatásában, amit lehet. Ezért is meglepô, hogy hazánk egyik legnépszerűbb művésze más foglalkozásra vágyott.</p>
Kalapban, huncut mosollyal kvaterkázott a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány jótékonysági aukcióján. Fontos feladata volt a nemzet színészének.
– Mari megkért, hogy amíg ő nincs, helyettesítsem, én legyek a pót Törőcsik Mari – mondja Bodrogi Gyula. – Jöjjek, amíg ő nem tud. Egy-két hetente beszélünk telefonon. Drága Mariskám, nagyon fáradt. A feje tiszta, a szíve remek, de a hangja nagyon fáradt.
Ha már emlékek, felidézi, hogy hatvan éve végzett a főiskolán, azóta két nemzedék is felnőtt.
– Az embernek van az a jó isten által adott tulajdonsága, hogy valamiért úgy él, mintha örökké élne, miközben tudja, hogy egyszer vége. Feltalálja a motort, a repülőt, a politikai jobboldalt, baloldalt, hatszázmilliót keres, de hiába, mert azt még nem találta fel senki, hogy örökké éljünk. Kinek alkot maradandót? Valaki másnak. Én is azt akarom, hogy emlékezzenek rám, ez az elképzelésem. Pótolhatatlan ember nincs, de felejthetetlen van. Ez így igaz, ezt én fedeztem föl. Akkor jutott ez eszembe, amikor azokra a nagy színészekre gondoltam, akiket a főiskolán ismertem meg, aztán a partnereim lettek, Sinkovits Imrére, Básti Lajosra, Bessenyei Ferencre. Ha a színész meghal, másnap már játsszák a darabot valaki mással. De én nem felejtem el Pécsi Sándort, hiába játsszák azt a szerepet többen, sokan. Gábor Miklóst sem tudom elfelejteni, ahogy Páger Antal, Gobby Hilda is felejthetetlen. Ott van a baj, hogy ők már ebből nem élveznek semmit. Ez igazságtalan. Hacsak nem állnak most itt körülöttem, és nem mondják: na, a Gyula rendes pasi, megemlített, benne még lehet bízni – neveti el magát a szellemidézésén.
Vajon ennek tükrében csinálna valamit másként?
– Ugyan! Életemben soha nem csináltam semmit úgy, ahogy akartam – legyint mosolyogva. – Az élet mindig jött, és valamire azt mondta: ezt csináld! Például matek-fizika tanár akartam lenni, nem színész. Igazolásképpen mondom, a nővérem és a húgom is pedagógus. Egyébként a színház is abszolút matematika. Pont anynyira pontosnak, logikusnak kell lennie. A színház pontos szerkezet, akkor érdekes, ha realitással játszom a lehetetlent. Poén előtt nem lehet bakizni, mert akkor nem jön be. A másik: hivatásos táncos voltam három évig, aztán rájöttem, hogy ez nagyon rövid pálya. Ha nem akarsz belebolondulni, hogy az izmok feladják, és már nem tudsz kifejezni valamit, az ugrás, a forgás már nem olyan, az őrjítő. És csak minden ezredikből lesz koreográfus.
Semmi meglepő nincs abban, hogy harmadikként a nőket hozza fel.
– Mindent a nőknek köszönhetek. Azt, hogy megszülettem, felneveltek. Főiskolára női tanárok vettek fel. Hogy ismert lettem, mielőtt népszerű lehettem volna, azt Marinak köszönhetem. Én voltam a Törőcsik Mari férje. Később már a saját nevemet is tudtam használni. Aztán mindig akkor hagytak el, amikor a legfontosabb volt, hogy elhagyjanak. Jó időben nem csak összejönni lehet, szétmenni is. Úgy, hogy nincs harag. Jó, ha fáj, csak nem szabad, hogy sokáig tartson. Ezért a mai napig elfogadom, ha valaki azt mondja: Gyula, ezt kell csinálod! Soha nem bántam meg.
Mesél arról, hogy 84 évesen még vadászik, a héten is volt, de nem lőtt semmit. Várja a karácsonyt, és azon izgul, hogy tetszenek-e az unokáknak az ajándékok. És persze dolgozik, például Voith Ágival megy Veszprémbe, ők lesznek az előszilveszteri buli, aminek a címe: Minket nem lehet elfelejteni.
