Halász Judit: Voltak nehéz időszakaim - interjú

Nem volt egyszerű időpontot egyeztetni Önnel. Még mindig ennyire elfoglalt? 

A színház, a koncertek mellett sok mindent kell elintéznem, de való igaz, a fellépésekkel egész évre, színházzal pedig a szezon végéig be vagyok táblázva. Ez már a lassított kiadás, hetente „csak” három-négy koncertem van, és este színház.

Ha jól tudom, háromévesen már színpadon állt. 

A szüleim a háború után valami szakszervezeti megmozdulásra vittek magukkal, és annyit kellett volna mondanom a színpadon, hogy „Áll a baba, áll, áll, mint egy gyertyaszál”, de a gyertyaszál már nem jutott eszembe, és olyan sokan voltak a nézőtéren, hogy elsírtam magam. 

Hatévesen viszont már tehetséges versmondó volt, akit érdekelt a színpad. 

Fantasztikus tanáraim voltak, akik korán felfedezték, hogy a diákok miben jók. Az első év végén a szülők előtt mondtam először verseket, aztán később az osztály, majd az iskola versmondója lettem, és bár negyediktől a Németvölgyi úti általános iskolában folytattam, ott is én lettem a kijelölt versmondó. Akkoriban az iskolával rengeteget jártunk színházba, az Operába, mert elvárták tőlünk, hogy bizonyos dolgokat ismerjünk és tudjunk.

Még a legrosszabb időkben is.

Mit gondol, mostanában miért nincs ilyesmi? 

Csak annyit tudok mondani, hogy butaságból. Első osztályosan József Attila Mama című versét kaptam a kezembe, pedig korántsem értettem, hogy miről szól. De anyukám elmagyarázta, segített, hogy megértsem. Más gyereknek is van anyja, tanító nénije, csak figyelni kell, hogy milyen gondok vagy gondolatok játszódnak le a gyerek fejében.

Mikor döntötte el, színésznő lesz? 

Először nem gondoltam arra, hogy ami a színpadon zajlik, azt színészek csinálják. Erről kilencéves koromban világosított fel az egyik barátnőm. Onnantól már nem kellett gondolkodnom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és még több és több verset tanultam, de szempont volt a kiválasztásban, hogy melyiket tudnám jól elmondani. 

Mi lett volna, ha mégsem válik önből színésznő? 

A szüleim azt mondták, úgy kell le­érettségiznem, hogy a színművészeti mellett máshová is felvegyenek, mert szerintük másodosztályú színésznőnek nem érdemes lenni. Jo­gász lettem volna, de hál’ istennek nem lettem az. A gyerekorvosi pálya is vonzott, de amikor megtudtam, hogy az orvostanhallgatóknak boncoláson is részt kell venniük, elment a kedvem. 

Elsőre felvették a Színművészetire, má­sodévesen filmben játszott.  

Pártos Géza osztályába kerültem Béres Ilonával, Tordai Terivel, Szegedi Erikával, Dobos Ildivel, Polónyi Gyöngyivel, aki már sajnos nincs köztünk. Hárman Kossuth-díjat kaptunk, és a mai napig összejárunk. Persze olyan nincs, hogy mindig mindenki megtalálja a helyét, hiszen hiába szerepeltem rengeteg filmben, tévéjátékban, színdarabban. Az én életemben is voltak nehezebb idôszakok, de közben elkezdtem énekelni, koncertezni. Mondhatom, hasznom is volt belôle, mert megismerkedtem egy tökéletesen másik közeggel, közönséggel. 

Elsőre nehéz volt szót érteni a kicsikkel? 

Nem, mert van érzékem a velük való kapcsolatteremtéshez. Bár akkor már kétéves volt a fiam, olyan nagy tapasztalatom nem lehetett ebben, mégis már az első előadások után hosszú sorokban vártak rám, és elárulták a titkaikat, amit valószínűleg nem volt kinek elmondaniuk. 

A gyerekközönség a hiedelemmel szemben nem a leghálásabb, inkább hálátlan, de tôlük tanultam meg, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy jól érezzék magukat velem.

Mi a titok? 

Figyelni kell. Mára azok a gyerekek, akiknek elkezdtem énekelni, felnőttek, gyerekeik lettek. Olyan szépeket mondtak a koncertek után, hogy úgy gondoltam, miért hagynám őket cserben? Ezért az ezredforduló után elkezdtem olyan lemezeket készíteni, amelyek felnőtteknek is szólnak. Ma már ritka szépség, ha tisztán gyerekekből álló közönséget kapok. 

Gyakorló nagymamaként hogy látja a mai világot a számítógépekkel, okostelefonokkal? 

Rettenetesen nehéz elmozdítani őket ezektől, és bár bizonyos szempontból jó ez a világ, másrészről veszélyes is. Általában a mai emberek túl sok információt kapnak, és nem tudják ezeket a helyükre tenni. Ráadásul sok a hazugság, nem tudni, melyik a hiteles információ. Én is nehezen birkózom meg ezzel. De a gyerekek még játszanak, és nagy pozitívum, hogy sok mindent angolul hallgatnak, ezért könnyebben megtanulják a nyelvet. Gyerekkoromból legszívesebben arra emlékszem vissza, amikor a szomszéd gyerekekkel összeültünk játszani  vagy a hegyen csavarogtunk. Ezek a közös együttlétek a maiaknak már ritkán adatnak meg, ha csak nem járnak sportolni. Ma a tanítás rettentő hosszú, aztán már az is kérdés, hogy különórára vagy edzésre menjen, és sajnos sokszor azt az időt veszik el tőlük, amikor gyerekek lehetnek, játszhatnak. 

Sok szülő a pici gyereknek is odaadja a tabletet, mert addig sem kell foglalkozni vele. 

Hát ez az! Ez a legfőbb oka, hogy ennyire nehéz az élet. (nevet) Amíg kicsi a gyereke, legtöbbször még a szülő sem készült el a saját életével, így arra is figyelnie kell. A nagyszülő már látja, mi a helyzet, de nem veszik jó néven, ha beleszól. Nem kérnek a tapasztalataiból, mert a gyerek úgy véli, ő talán tudja másként is csinálni. 

És a kamaszkor sem könnyű! 

Amíg kicsik, addig aranyosak, aztán jön a tinédzserkor, ami megnehezíti az életet. (nevet) A legtöbb kamasz bezárkózik, nem akarja, hogy mindent tudjanak róla. A szülő elégedett, ha év végén jó a bizonyítvány vagy versenyeket nyer, de azt nem biztos, hogy tudja, mi történik a gyerekével. Pedig mindenről beszélni kell, és lehet is, csak meg kell találni a hangot. A közeledés módja a lényeg. Mindenkit agyon lehet ütni egyetlen szóval és meg lehet szerezni egy másikkal. 

Szabadidejében mi kapcsolja ki? 

Sok előadást nézek, mert legalább azt tudni kell, hol tart a színházi élet. Tornázni is kell, bár azt nem szeretek, de anno Pártos Géza tanárunk a főiskolán azt mondta: „Gyerekek, ez egy hosszú meccs, és mind a fizikumnak, mind a szellemnek frissen kell maradnia.” Nyolcvan­éves korban ugyanúgy le kell jönni a lépcsőn, mint húszévesen. Tanulni is kell, mert a mi szakmánkban nem lehet csak úgy felejteni. Nagyon szeretek olvasni, és hamarosan lesz öt szünnapom, amikor el tudunk menni síelni. Az a pár nap mindig feltölt.