Senki sem hitt benne és az álmaiban. Környezete bűnözőnek jósolta, és csak rombolták az önbizalmát. Jó ideig ő maga is elhitte, hogy többre nem viheti. Molnár Ferenc Caramel mégis kitört a mélyszegénységből.
Harminchét évesen mindent elért, amit egy zenész elérhet.
Az ország egyik legsikeresebb énekese, népszerű slágerek szerzője, előadója. Jó ideje nem okoz neki gondot tizenkétezer embert a Papp László Budapest Sportarénába csalni, vagy majd ugyanennyi emberrel megtöltenie a Budapest Parkot. Molnár Ferenc Caramel igazi őstehetség, aki dalaival rendre eltalálja a közönség szívét, ahogy ezt legutóbb dalszerzőként is bizonyította. Pápai Jocinak írt műve ugyanis egyenesen az Eurovíziós Dalfesztiválig juttatta barátját.
A siker ellenére azonban Caramel sosem felejti a gyökereit, és elismert, jól menő előadóként ma sem csinál titkot belőle, hogy igazi mélyszegénységben nőtt fel, és a gyerekkorát a törökszentmiklósi cigánysoron töltötte. Sokat mesélt már arról is, hogy a hús, mint olyan, luxuscikknek számított arrafelé, ahogy a mindennapi étel is az asztalon, és látott olyat is, amikor valaki dögkútból „varázsolt” vacsorát a gyerekeinek. Arról viszont csak kevesen tudnak, hogy az a kis mezítlábas, szemétbe turkálós, üzletelgetős gyerek valahogy mindig kilógott a sorból. A telepen, de még a családján belül is azt érezte, hogy nem passzol közéjük. Gondolatai, álmai és vágyai ugyanis nagyon nem egyeztek az ott élőkével, különbözősége miatt pedig nem értették, és nem is fogadták be őt. Egy idő után arra eszmélt, hogy a saját kis világában él, magánakvaló lett, és az „otthona és a közössége is önmaga”. A környezete nem vette komolyan, és inkább rombolták, mintsem építették az önbizalmát.
– Azt hallgattam gyerekkoromban, hogy „nem fogod vinni semmire”, „börtönbe fogsz úgyis kerülni!” – nyúlt vissza a Pátria rádióban beszélgetve korai emlékeihez az énekes, akire sokáig hatással volt a környezete. És bár elárulta, akkoriban semmifajta tiszteletet nem érzett az őt körülvevő felnőttek iránt, valahogy mégis elhitte nekik, hogy tényleg nem viszi sokra. Irodalomtanára volt az egyetlen, aki azontúl, hogy egyenrangúként kezelte, még lehetőséget is látott az egyébként rendkívül szépen szavaló fiúban, vers- és mesemondó versenyre küldte, de ez még nem volt elég a kitöréshez, és hogy a többi telepi sráchoz hasonlóan ne segédmunkásként kezdjen el dolgozni. Az a kis vidéki fafeldolgozó üzem azonban azóta sem látott olyan hangosan trillázó munkaerőt, mint amilyen Caramel volt.
– Végigénekeltem minden műszakot, és egy éjszaka a gépsor mellett, üvöltve énekelve döntöttem el, ismertem fel, hogy ez tesz boldoggá. Nem azért, mert büdös volt a munka – mondta a beszélgetés során.
És innentől mindenki számára ismert a történet, ugyanis a 2005-ös Megasztár és a Szállok a dallal című szerzeménye a legtöbbekben mély nyomot hagyott. Szereplése elhozta a megváltást Caramel számára, akit végre a mindig is vágyott megértés és szeretet fogadott. Akkor, ott, láncos bő nadrágban és mezben, egy szál mikrofonnal a kezében a sötétnek jósolt jövőképe örökre szertefoszlott, s helyét átvette a siker.
– A múlttal már egyáltalán nem álmodom. Hála Istennek a jelen sokkal szebb, még ha vannak is benne kisebb-nagyobb megpróbáltatások. Sőt, ha lehet így fogalmazni, álmodni inkább a jövővel szoktam. Így születnek a dalaim és az újabb tervek, feladatok – mondta a Borsnak az énekes, aki szerint valami istenadta belső erő segített neki kiemelkednie a mélyből.
