<p>Tavalyi műtétje után még fokossal jár, és csak kisebb szerepeket vállal, de Koncz a Borsnak elárulta: tartja magát ahhoz, hogy túl a nyolcvanon is játszania kell. A színpad az élete. </p>
Talán ez a szakmai alázat, túlcsorduló tenniakarás az, amit mindig is értékelt a közönség és főként a szakma. A Kossuth-díjas művészt az 5. Magyar Filmhéten életműdíjjal jutalmazták, és annak ellenére, hogy ezzel akár hátra is dőlhetne, hiszen mit kívánhat többet egy színész, az Újszínházban jelenleg is próbál, a Csíksomlyói passió bemutatójára.
– Ilyenkor, az élete vége felé az ember már mérleget csinál. Már másképp értékelek dolgokat, de ha még egyszer csinálhatnám, ugyanígy tennék, akkor is, ha volt jó és rossz dolog is az életemben. Fiatal korában az ember nem értékel igazán, csak becsukja a szemét és ugrik a hídról. Ma már több bennem a félsz. Korábban nem ismertem lehetetlent, és bevallom, még most sem, de a testem jelez – mondta a próba szünetében a Borsnak a színművész, hozzátéve: ez korántsem azt jelenti, hogy halni készül.
– Nagyon szeretek élni, de áll a zászló. Fel kell készülni, az én generációm tagjai egyik napról a másikra mennek el. Az utolsó pillanatig dolgozom, így érzem jól magam. Nem félek a haláltól, hiszek a reinkarnációban. Majd egyszer én is el tudok menni, és nem hagyok majd itt adósságot, minden elvárást teljesítettem. Ami még hátra van, az hab a tortán – magyarázta Koncz, aki mindig kaszkadőr nélkül vállalta a rizikósabb jeleneteket is, gyúrt, lovagolt, vízisízett – ezekről a gerincsérv miatt már le kell mondania.
– Nem is a fizikai fájdalom miatt érdekes ez, az már elmúlt, csak a lábam zsibbad. Nem adom meg magam azért, de mindig benne van már a fejemben, hogy többé már nem tudok vízisízni. A pályatársak, barátok úgy beszélnek velem, mintha még húszéves lennék, de én tudom, hogy bizony van biológia. Mindenesetre ott a motorcsónakom, a lovaim, az edzőtermem, ugyan el nem adom, le nem bontom ezeket, hátha… – tette hozzá Koncz.
