Mikó István: Felismerik bennem a főkukacot

Mikor döntötte el, hogy a világot jelentő deszkákra lép?

Már óvodásként és később általános iskolásként is imádtam rádiót hallgatni. Kedvencem a rádiójáték volt. Ültem a világvevő készülék előtt és beleképzeltem magam a darabba, azon gondolkodtam, hogyan mondanám el a szöveget. Később a televízió elől sem lehetett elvonszolni, ha kosztümös tévéjátékot adtak. Pontosan emlékszem, mindig határozottan válaszoltam arra a kérdésre, hogy: Pistike, mi leszel, ha nagy leszel? Hát színész, válaszoltam. Soha nem akartam, mint a fiúk általában, mozdonyvezető vagy tűzoltó lenni.

Na és zenész?

Talán. Zeneiskolába jártam, hegedülni tanultam a Lorántffy Zsuzsa Zeneiskolában, ahol egyszer még Yehudi Menuhinnal (hegedűművész és karmester – a szerk.) is találkoztam. Már többször elgondolkodtam azon, mi történhetett volna, ha sokadjára sem jutok be a főiskolára. Nem tudom, de már nem is izgat annyira, hiszen felvettek.

A Kaláka lehetett volna a megoldás.

A Kaláka örök, a Kaláka a gyerekem. Ötven évvel ezelőtt, 1969-ben alakítottuk meg és még ma is muzsikálnak a fiúk. Néha én is beszállok, és együtt ünnepeljük a félévszázados születésnapot.

Szóval öt évet várt arra, hogy felvegyék végre a színművészetire. Mivel töltötte addig az idejét: verseket tanult, színházba járt, egyáltalán miből élt?

Dolgoztam, mint bárki más. Jegyet árultam a Malév Dorottya utcai irodájában. Nem volt túl izgalmas, de legalább megúsztam a kétéves katonaságot, mert a maléveseket csak egy hónapra sorozták be. Igaz, Debrecenben ezalatt az idő alatt mindent meg akartak tanítani, röviden fogalmazva, rendesen szívattak minket.

Mindig új produkcióval állt a felvételi bizottság elé? Hány verset tanult meg?

Az első felvételin és az utolsón is ugyanazt mondtam. Talán azért is vettek fel, mert már unták, hogy mindig ugyanazt csinálom. (nevet) Szerencsére Kazimir Károly, az osztályvezető tanárom nem unt rám, mert a diploma után szerződést ajánlott a Tháliába, amit boldogan fogadtam el. Fantasztikus évek következtek, és a tévé is felfedezett. Rengeteget, szinte minden este a színpadon voltam vagy a televízió stúdiójában forgattam. Na és persze szinkronizáltam, a hangomat adtam például a Főkukacnak, vagy a Süsüből az írnoknak, én voltam a Macskafogó Lusta Dickje, no meg a Micimackó is Mikó István hangján osztotta az észt. Az Aladdin Dzsinijét kasztingolással nyertem el, Amerikába küldték ki a hangomat, és a Disney urai döntöttek mellettem.

Kinek vagy minek a szinkronizálásával gyűlt meg legjobban a baja?

A rajzfilmeket és a bábfilmeket másképpen szinkronizálták régen. Mi felmondtuk a szöveget, például a Süsüben, és a bábosok a hanghoz mozgatták a bábokat, és a rajzolók is hozzánk igazították a figurák mozdulatait. Robin Williams alaposan megdolgoztatott a Dzsinnel, hiszen olyan hangokat produkált, amiket szinte képtelenség volt „utánozni”. Pedig az amerikai megrendelő azt akarta, hogy a magyar hang is olyan karakterű legyen, mint Williamsé.

Eltéveszthetetlen a hangja. Felismerik a Főkukacot vagy Micimackót az utcán?

A felnőttek, az idősebbek még megismernek. A gyerekek nem, ha csak nem böki oldalba a nagyi, hogy ő az a bácsi, akit hallottál a tévében, a Nagy ho-ho-ho horgászban.

A fiai tudták, hogy a papa mekkora sztár?

Nem törődtek vele. Nekik a papa voltam, aki minden este elment játszani. Nem is értették, miért nem velük játszom inkább otthon. Érdekes szakma a miénk, nyugodtan mondhatom, nem igazán családbarát. Sajnos nálam is megsínylette a család az állandó esti előadásokat.

Ma is szinte mindennap színpadon van, hol Pesten, hol vidéken játszik. Hogy bírja, hiszen már nem lehet karonülőnek nevezni.

Nyugdíjas vagyok, de nincs időm unatkozni. Játszom a Turay Ida Színházban, Salgótarjánban a Zenthe Ferenc Színházban, és lesz rövidesen bemutatóm Sopronban és a Játékszínben is. Ebben a hónapban már kapható lesz a legújabb lemezem. Egy kantátát írtam a szekszárdi költő barátom versére. Az összes hangszeren én játszom, és az összes szerepet is magam éneklem. Jó munka volt, kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz.

Elégedettnek tűnik. Van valami, ami hiányzik az életéből?

Sok mindent eljátszottam, szerepet soha nem adtam vissza. Nekem az életem a színház, ha újra kezdhetném, akkor is színész lennék. Igaz, egyre jobban vágyom a nyugalomra és a pihenésre, de a fiaim egyelőre nem akarnak meglepni unokákkal. Pedig rájuk még lenne energiám.