Sokáig halogatta a kúrát Nagy Feró, ezért végül a családja döntött helyette: irány Parajd, ahol végre kigyógyulhat egy éve húzódó hurutjából!
Most tért haza Németországból, Münchenből, ahol csavargott egy kicsit, és leszervezett egy őszi bulit. De előtte Erdélyben volt, ahol a családja beültette a sóbarlangba.
– Hörghurutom van, folyamatosan köhögök. Egy éve kínlódom vele. A doki megkérdezte, hány éves vagyok. Mondom, hetvenkettő. Akkor mit akarsz? Jót nevettünk, barátok vagyunk. Kértem tőle már farkasvért is, hogy ugathassam a Holdat – neveti el magát Feró.
– A köhögés nagyon veszélyes, ha éneklés közben megállsz, kimarad egy versszak. De valahogy koncert közben nem szoktam köhögni, akkor valamiért elmúlik. Majd buli után előjön, ha már pálinkázunk. Persze féltettem magam, ha lehet, kezeljük. A fiai azt mondták neki, hogy a parajdi só hatásos a köhögésre, menjen el Erdélybe. Feró azonban csak nem indult el, ezért csellel vették rá.
– Azt mondták, jön velem az egész család, az unokák is. Na, az már érdekelt. Nyolcan mentünk, a nagy zenekari busszal, csak oda fértünk be. Vannak erdélyi rokonaim, útba ejtettük őket, megmutattuk az unokákat – meséli.
– Nem nagyon hittem benne, de tényleg jó hatású volt ez a só. Ötven méter mélyen voltunk a barlangban, de lehet hogy még lejjebb. Az alagútban egy nagy busz visz lefelé, amit persze lekéstünk. Vártunk a következőre, de megismert a helyi idegenforgalmis, és egy közös fotóért levitt minket kocsival a sóbányába, ami elképesztően nagy. Olyan nagy az egész, hogy ha a fóbiád van, az sem zavar. Még játszótér is van gyerekeknek, felnőtteknek túlélőpálya, hogy elfoglalhasd magad. Hatalmas a tér, ami vagy ötven méter magas. És tényleg minden van, csak pia nincs – kacsint Feró.
– Azért fel kell menni. Visszafelé bementünk az Angyaltáborba, amit egy nagyobb összeggel támogattunk. Beszélgettünk az ott élő árva gyerekekkel, és megígértük, hogy legközelebb zenészekkel jövünk vissza.
