Balázs Pali: Lelkileg megviseltek a támadások - interjú

A Mahasz top 40-es listájának első helyére került új lemeze. Minek köszönhető ez pont most?

Két héten keresztül már voltam első 2000-ben, de ez már nem az az időszak. Akkor húszezret kellett eladni egy aranylemezhez, ma kétezret, de szerintem ez a kétezer ma sokkal nehezebb feladat, mint akkor a húsz­ezervolt. Éppen ezért nagyon jólesik, hogy a Majd holnap írok… című lemezem ilyen szépen szerepel az eladási listán.

Számított rá, hogy ennyire betalál a lemez?

Bíztunk benne, hogy az új terjesztési formának (kiemelt benzinkutakon elérhető a lemez – a szerk.) is köszönhe­tően sikeresek leszünk, de az első helyre nem számítottam. Persze ehhez szerencse is kellett, de a külsőm megváltoztatása mellett úgy érzem, zeneileg is hozzá tudtam még tenni a produkciómhoz.

Mikor találta ki, hogy megszabadul a fürtjeitől?

Tavaly, az 50. születésnapom kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy merre tovább.  El tudtam volna a „langyos vízben” is evickélni, de mindig is szerettem a kihívásokat és szerintem nagyon fontos, hogy egy színpadi embernek legyen stílusa, illetve adott esetben meg is tudjon újulni. Michael Bolton, Thomas Anders, Lionel Richie vagy Bon Jovi is többször megújult, és amikor először megláttam magam az új fotókon, akkor én is azt mondtam: na, ez egy másik előadó. Egyébként egyetlen éjszaka alatt megérett bennem az elhatározás, és az új klipem előtt egy hónappal a dolgot véghez is vittük: megváltam a hosszú hajamtól.

Egy időben számtalan paródia céltáblája volt, és ennek talán köze volt a fürtökhöz is. Hogy esett ez önnek?

Az akkoriban egy tudatos támadás volt ellenem egy bizonyos érdekcsoport részéről, mert a sikereimmel üzleti érdekeket sértettem. Az volt a mottójuk, hogy ha nem vagy velem, akkor ellenem vagy. Megpróbáltam az egészet a magam szerény eszközeivel kezelni, és nem venni róla tudomást, de az, hogy én belül a lelkemben mit éreztem, megint egy más dolog. Persze hogy rosszulesett. Aztán az idő haladtával minden a helyére került.

Ez az az időszak, amikor otthagyta a Dáridót?

Igen. Aranylemezzel érkeztem a mű­sorba és platinával távoztam, tehát minden szinten óriásit fejlődtem. De nem akartam lemondani arról az évi hetven művelődési házi koncertről, amit kőkemény munkával 28 éves korom óta apránként építettem fel. Nem hagyhattam cserben a rajongóimat, és a következő három évben is újra ezeket a színháztermes műsorokat akartuk visszahozni, mert a kevesebb néha több.

Nem bánta meg, hogy egyik pillanatról a másikra lemondott az országos „színpadról”?

Egyáltalán nem, onnantól kezdve a saját utamat járom. Azóta már saját műsorom van a Muzsika TV-n, pedig az első tizennyolc adást úgy forgattam le saját tőkéből, hogy még egy csatornával sem volt szerződésem. De ez volt az álmom, bár a költségvetés azóta is limitált. Persze ez a történet nagyjából tíz évig még kísértett, de szerencsére ezek a hangok az utóbbi időszakban teljesen elhalkultak. Én a színpadon mindig biztonságban vagyok, és mindig ott tudtam megmutatni magam még a legnagyobb ellenszelek időszakában is. Az, hogy kik honnan és mit szórnak rám, megtörtént, de a színpad a valóság, a közönség és a kollégák is tisztelnek.

Nem véletlen, mert egy szerethető figura, akit nem kísérnek botrányok.

Ez vagyok, nem tudatosan csinálom. Vidéki előadóként bekerülni az országos médiába húsz évvel ezelőtt szinte lehetetlen volt, és ha el is jutott valaki oda, pár rossz döntéssel el is lehetett veszíteni mindent. Engem a Dáridóba is a vállán vitt be a közönség, hiszen annyian kérték levélben, hogy legyek én is a műsorban. Aztán 2006-tól 2013-ig, amíg el nem indult a saját műsorom, a Zenés randevú, addig szinte sehol nem szerepeltem.

Miért?

Megnyomtam a stop gombot 2008-ban, mert olyan műsorokba kezdtek el hívogatni, ahol kukacot kellett volna enni, bokszolni vagy a nadrágomat letolni. Mivel mindig nemet mondtam, egy idő után nem is kerestek. Pedig akkoriban nem voltak zenei csatornák, a dalaimat nem játszották a vidéki rádiók, csak úgy voltam, de nem tudtam erősödni. De azt is tudtam, hogy ha rálépek a „celeb” pályára, akkor rövid távon sok pénzt kereshetek és még nagyobb ismertséget szerzek, ám a végén ledarálnak, mint a papírt az iratmegsemmisítőben. Számomra a legfontosabb mindig a hitelesség és az önazonosság volt, és annyira kínkeservesen sikerült kivívnom a rajongók szeretetét, hogy eszem ágában sem volt eldobni.

A párja, gyermeke anyja hogyan kezeli a rajongókat?

Múltkor édesapám összeszámolta, hogy a postafiókunkra ötezer kézzel írott levél jutott el. Egy időben versenyeztek, ki tud nagyobb ajándékot adni, de a párommal soha nem volt emiatt köztünk feszültség, mert van annyira intelligens, hogy tudja ezt kezelni. Mónika az első koncertem után azt mondta: „kicsikém, én tudom, hogy csak a zene után következem”. És ez nagyon sokáig így is volt, mert máshogy nem működött volna.

És most?

A páromtól eleinte távol állt a zenei világ, a gyerekünket nevelte, miközben én szinte folyamatosan úton voltam. Az utóbbi öt-hat évben tudtunk olyan életkörülményeket kialakítani magunknak, hogy egy picit fellélegezhettünk, és a fontossági sorrend is változott. Két-három éve megtaláltam az egyensúlyt a magánélet és a zene között. Fontos, hogy szeress otthon a családoddal lenni, hogy időnként néhány napra kikapcsoljuk a telefonokat és csak ők legyenek. Táplálni kell a tüzet, nem csak égetni. Vendéglátós zenészként kezdtem Békés megyében, faluról falura haladtunk, 23 évesen egy hónapot Norvégiában is zenéltem, azaz pontosan tudom, mennyi munka van abban, hogy idáig jutottam.

Ha ilyen sokáig kitartott ön mellett, nem gondolkozott soha azon, hogy el is vegye Mónikát?

Nem szeretem igazán a hivatalos ceremóniákat, a mi szerelmünk pecsétje a közös gyermekünk, aki az idén lesz 17 éves.