Idén jubilált a színpadon a nagyformátumú színész, akit csak egy véletlen folytán ismerhetett meg az egész ország. Eredetileg a kosárlabdapályán képzelte el a jövőjét.
Középiskolásként leginkább a kosárlabdázás foglalkoztatta a ma már a Jászai Mari-díjas érdemes művészt. Trokán Péter csak negyedikesként került közelebbi kapcsolatba az irodalommal, magyartanára fedezte fel, hogy különleges érzéke van a versmondáshoz. Benevezte hát egy versenyre, amit Péter jó bulinak tartott. Ezzel megpecsételődött a sorsa, már ötven éve koptatja a világot jelentő deszkákat. Érdemes művész díjjal jutalmazták Trokán Pétert, aki nagy örömmel vette át a kitüntetést, majd rohant vissza Szombathelyre próbálni. Bernard Shaw Sosem lehet tudni darabját már nagy sikerrel játsszák a Weöres Sándor Színházban.
– A bemutatót követően leültünk a társulattal, koccintottunk egyet, ők az én egészségemre, én pedig rájuk. Vallom, az elismerés egy darabkája őket illeti, mert, ahogy mondani szokás, nélkülük nem jöhetett volna össze… Fél évszázad nem egy röpke pillanat, de Trokán Péter mégis jól emlékszik a kezdetekre. Első szerződését 1969-ben kötötte a Honvéd Művészegyüttesnél, büszkén firkantotta nevét a papírosra. Segédszínész lett. A sport és vele a kosárlabdázás csak hobbi maradt, igaz, élethosszig tartó.
Huszonévesként fertőződtem igazán, s a betegségből azóta sem gyógyultam ki.
A katonaság alatt is játszogattam, legalább nem kellett őrséget adni, később, amikor már nagyon izgatott a pálya, a Belvárosi Irodalmi Színpad csapatához jelentkeztem, ahol Borbás Gabi, Bodnár Erika vagy éppen Kalocsai Miklós voltak a társaim. Talán akkor szakadt át teljesen az a bizonyos gát, akkortól akartam színész lenni. A főiskolára nem vették fel, de ma már nem bánja, mert a Nemzeti Színház stúdiósa lett, ahonnan Ruszt József, akit mesterének tekint azóta is, Kecskemétre csábította, illetve vitte magával.
– Olyan nyolc évet töltöttem a színháznál, hogy úgy éreztem, ha soha többé nem lesz ilyen az életemben, akkor is megérte, hogy színész lettem. Sokat gondolok azokra az évekre, és sokszor eszembe jut Ruszt mondása, miszerint tízévente muszáj váltani, mert a kollégák megszokják egymást, rutinból játszanak, nem keresik a kihívásokat. Akkor nem kételkedtem a szavaiban, de most, hogy már több mint tíz esztendeje Szombathelyen vagyok, másként látom a dolgot. Jordán Tamástól és a társulattól nem tudok megválni, igaz, nem is akarok. A színházban mindent játszanak, a vígjátéktól a drámákig, a modern daraboktól a kötelező klasszikusokig. Zenés előadás is van, de az éneklést meghagyja a kollégáinak, persze ha kell, ő is dalra fakad bármikor szívesen.
– Ötven év alatt szinte mindent eljátszottam, már amit rám osztottak a rendezők – mondta a színész. – Hogy jól vagy kevésbé, azt a közönség dönti el. Szerepálmaim soha nem voltak, mindig az a figura izgatott, amely izgalmat okozott, új kihívást, motivációt adott. A színészetet élete végéig kell tanulnia az embernek. Nekem is van még mit tanulnom.
