Szembenézett az idő múlásával a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész, akit a közönség szeretete éltet. Balázs Fecó reméli, hogy ez még így is marad. Noha az orvosok utasítására már csak évi három nagykoncertet vállal, mégis pró- bál minden örömteli pillanatot kiélvezni, hisz sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap.
Forrás: Knap Zoltán
Hogy van, művész úr?
Most, hogy néhány fokot hűlt a levegő, talán jobban. Megviselt a nagy hőség, ki sem tettem a lábamat a házból. Úgy tűnik, nemcsak az évszakok változnak, hanem én is.
Mikor jött a felismerés?
Már rég. A kilencvenes években, amikor infarktust kaptam, és életmentő műtéten estem át. Azóta próbálok odafigyelni magamra, bár tény, hogy az évi több száz fellépésről csupán az utóbbi időben mondtam le. Alárendeltem magam a szükséghelyzetnek, amit az egészségügyi állapotom és a szívem diktál.
No meg gondolom, az orvosok…
Róluk nem is beszélve. Ők az évi három nagykoncertet és a havi néhány előadóestet sem díjazzák, pedig aki ismer, tudja, hogy nem ugrálok hajat lóbálva a színpadon. Csupán egy szál gitárral a kezemben énekelek vagy zongorázok, de olykor már a billentyűkbe is kapaszkodnom kell.
A közönség szeretete viszont mindent kárpótol, gondolom.
Pontosan. Most szombaton, július 13-án például Hortobágyon lépek fel, és az ősszel megjelenő dupla CD-n is gőzerővel dolgozunk, de tény és való, hogy már nem sok élvezet maradt az életemben. Azt a keveset azonban próbálom minél inkább kiélvezni, és a hátralévő időmet a családommal tölteni. Szeretném bepótolni mindazt, amit eddig elmulasztottam.
És amit még nem valósított meg?
Szerencsére szinte mindent elértem, amit szerettem volna, de már nem is igazán tervezek. Pár évet azért remélek még, jó lenne megérni a hetvenet, de hiszek a sorsszerűségben, és úgy vélem, minden előre elrendeltetett. Persze igyekszem odafigyelni magamra, nem dohányzom, nem iszom, és tisztességesen szedem a gyógyszereket, de a többit én már az égiekre bízom!
