<p>Erős hite miatt érzi legyőzhetetlennek magát Dolhai Attila. A mélyen vallásos színész a halált is megtanulta elfogadni.</p>
Forrás: YouTube
Az Operettszínház sztárja is vendégeskedett az Utazás a Lelked körül című műsorban. Dolhai Attila a hitéről mesélt Peller Mariann-nak.
– Katolikus családba születtem, abban a szellemben nevelkedtem, ez meghatározza a hitemet. Hiszek az Istenben, egy mindenek feletti jóban. Ez nagyon sok energiát ad a nehezebb élethelyzetekben, vagy ha nem tudom eldönteni, hogy mi a helyes – kezdte Attila. Arról is beszélt, hogy sokan vagyunk benne olyan mókuskerékben, amiben hajtunk két-három dolgot, és nem tudunk kiszállni.
– Sok olyan dolog hat a pszichénkre, amit nem tudunk kezelni. Vannak, akik pszichológushoz járnak, vannak, akik mindenféle coachokhoz, ahhoz, hogy rendbe tartsák az életüket. Szükségük van valamilyen segítségre, beszélgetésre, hogy túllendüljenek a holtponton. Nekem ez a vallás. Köszönöm a szüleimnek, hogy ebbe beavattak. Ők mélyen vallásos emberek. Volt már olyan élethelyzet, amikor erre szükségem volt.
Attilának nagyon sokszor segített a hite döntésekben, főiskolán, vizsgákon.
– Majd minden reggel imádkozom… Megnyugszom tőle, erőt ad, legyőzhetetlennek érzem magam, mint a Rettenthetetlen című filmben Mel Gibson – mosolyodik el Attila. – Ez nem azt jelenti, hogy nem hibázom, nincsenek téves gondolataim a világról, nem vagyok tévedhetetlen, de azt gondolom, ezek fontos eszközök.
Mindenszentek napján a színész nem szeret temetőbe járni, inkább otthon gyújtja meg a gyertyát. Az emlékezés az, amivel problémája van.
– Az az érzésem, minél többet akarunk valakire emlékezni, annál kevésbé tudjuk őt elengedni. Ő megtette, amit az életében kellett, vagy amire hivatott. Talán része van ebben azoknak a ministránskori élményeknek, amikor elkísértük a papot temetésekre, és láttunk olyan anyukát, apukát, testvért, aki a hozzátartozóját elbúcsúztatta, és az is okozhatott egyfajta elutasítást. Amikor a nagymamámat veszítettem el, amikor temették, a temetésen nem tudtam ott lenni, ezért előbb lementünk, és elköszöntünk tőle. Akkor már azt éreztem, hogy ez nem ő, nem az, akire emlékszem. Annyira materiálisnak éreztem, hogy az csak egy test.
