Sokáig könnyű prédának hitték a férfiak Zoltán Erikát, azt gondolták, ugyanaz a kacér „szexi lány”, akit a színpadon látnak. Valójában észre sem veszi, ha bókolnak neki.
Forrás: MTI
Sosem volt a futó kalandok híve, udvarlói azonban akadtak szép számmal Zoltán Erikának. Nem is csoda, a nyolcvanas-kilencvenes években ő volt a magyar popzene legdögösebb előadója.
– Akkoriban még levélben érkeztek a rajongói üzenetek. Tonnaszámra kaptam őket, akadt köztük szerelmes írás is, amelyben megvallották, hogy én vagyok álmaik nője, találkozzunk egy kávéra. Ezekre mindig egy autogramos fotót küldtem vissza, finoman jelezve, hogy nem szeretnék találkozni – meséli Erika.
Mivel a színpadon áradt belőle az erotika, hamar rásütötték a bélyeget, hogy könnyűvérű. A látszat azonban csalt.
– Régen lazábban viselkedtem a közönség előtt, emiatt rengetegszer gondolták rólam, hogy a kalandok híve vagyok – meséli lapunknak Erika. Ennek köszönhetően sok férfi próbálta megkörnyékezni az énekesnőt, aki legtöbbször észre sem vette az udvarlást.
– A privát életben van egy tartásom. Ezt nem úgy értem, hogy jégkirálynő lennék, de tudom, hol a határ, kedves vagyok és nyitott, ezt néhányan félreértik. Aztán falba ütköznek, amikor közeledni próbálnak, én viszont tartom a három lépés távolságot – mondja az énekesnő, aki második férjével 29 éve él boldog és tartós házasságban, amelybe még egy kis flört sem fér bele.
– Robit már gyermekkora óta ismerem. Aztán 1990 augusztusában megláttam benne a férfit, akire mindig is vágytam. Mindketten csonka családból jöttünk, erős vágy élt bennünk a család után, és ez a mai napig nem változott.
Szerelmük olyan elsöprő volt, hogy még az sem jelentett komoly akadályt, hogy Erika akkoriban még férjnél volt. Az énekesnő ma már nem titkolja, rettenetesen féltékeny volt Robira.
– Talán azért sem vettem észre, ha nekem udvaroltak, mert állandóan azt figyeltem, hogy ki környékezi meg Robit. Féltem attól, hogy ezt a nagyon jó kapcsolatot tönkreteszi egy harmadik fél. Szerintem ugyanis a hűtlenséget nem lehet feldolgozni, én legalábbis nem tudnám. Onnantól kezdve örökös szorongás lenne bennem, ami megöli a szerelmet. Szerencsére nincs okom a féltékenységre, boldogan élünk, és ez már így is marad.
