Él-hal a rajongóiért, bármikor elcseveg velük az utcán, de hogy puszival rontanak felé, azt ma már elhárítja a Szomszédok egykor utálatos Janka nénije. De az is felháborítja, ahogy fiatalabb kolléganői viselkednek.
Forrás: Csányi Kriszta
A 83. születésnapján futottunk össze a Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas magyar színművésznővel, aki korát meghazudtolva jár-kel, sürög-forog, intézkedik, vezet, játszik. Derűs személyisége és jókedve mit sem változott az elmúlt évtizedek alatt, maximum egy dolog alakult át benne:
– Nagyon sokszor megállítanak az emberek az utcán, és én nagyon szívesen fotózkodom, beszélgetek. Pár napja egy idősebb úr jött oda hozzám, hogy szeretne kezet csókolni nekem, mert én olyan vagyok, aki kézcsókot érdemel. Ezek őrült kedves dolgok, és nagyon jólesnek. Ez nem tolakodás, nem lehet és nem is kell elhárítani, de hogy engem puszilni, csókolni akarnak kollégák és vadidegenek, azt már sajnos nem bírom – mesélte a Borsnak érdemes művészünk, aki ezzel az intim szféráját és az egészségét is szeretné megóvni. A szívét azonban a mai napig megmelengetik a rajongói.
– Hálás vagyok, mert nagyon sok szeretetet kapok az emberektől. Sokszor ronda, borús időre ébredek, de bemegyek a boltba, és máris jobb kedvem lesz, mert mindig kapok egy-egy kedves szót, ami derűt hoz az ember lelkébe – vallotta be lapunknak a művésznő, aki szerint az a művész, aki azt mondja, nem szereti, ha felismerik, hazudik.
– Sok kollégát hallok panaszkodni, hogy utálja, ha megismerik. Nem is értem... hát ez a szakmánk! Azt ajánlanám a mostanában sokasodó kapucnis, legszívesebben az utcán elbujdosó művésznőknek, hogy a szövőgyárban el lehet rejtőzni. Ott kell dolgozni az ilyen embereknek, és nem a színpadot kell választani. Mert mi, művészek dolgozunk, és igenis örülünk, ha megismernek.
