Meggyes Dáviddal megnyerték a TV2 kalandrealityjének fődíját. Mi hiányzott itthonról a legjobban?
Természetesen a kisfiam, Filip, de a megszokott higiénia is. Előfordult ugyanis, hogy heteken át nem tudtunk normálisan tisztálkodni. Illetve hiányzott az is, hogy a nap végén le tudjunk ülni, és pár órára elcsendesedjen minden. Tizenhat órás forgatások, nem komfortos szállások után azért jó lett volna.
Több mint ötven napot töltöttek Ázsiában. Ez a másik világ változtatott önön bármit?
Hogyne, külsőleg és belsőleg is. Hét kilót fogytam, és végre hiszek magamban. A verseny alatt ugyanis bebizonyítottam magamnak, hogy én is lehetek elég jó, sőt akár a legjobb valamiben. Amint hazajöttem, belevágtam a vállalkozásomba, sminkelést oktatok önbizalomtréninggel kombinálva. Eddig kishitű voltam belekezdeni, szóval rengeteget köszönhetek Ázsiának.
A nap huszonnégy órájában kamerák vették önöket. Mennyire volt nehéz intimitás nélkül egy fiatal szerelmespárnak?
Annyira fáradtak és kimerültek voltunk, hogy a szex teljesen elvesztette ott a jelentőségét. Dáviddal az agyunk csak a játékon járt, és egy öleléssel beértük. Egyébként pedig a nyomornegyedben, sokszor a saját szagomat sem bírva, a szex volt az utolsó, amire vágytam. Csak a tíznapos leállás alatt tudtunk együtt lenni, amikor szállodában voltunk.
A kalandok során az ember jobban megismerheti a társát. Tudott meg újat Dávidról?
Igen. A két év alatt sosem veszekedtünk olyan élesen, mint odakinn, és nem is tetszett, amikor erélyesen szólt hozzám. A hirtelen felindulásai megleptek, de a pozitív újdonság nagyobb. Boldog vagyok ugyanis, hogy megélhettem, hogy egy olyan erős férfinak, mint ő, nőként tudtam a támasza lenni.
Csinálna bármit másként, ha újra odakinn lehetne? Nem. Úgy érzem, nagyon tisztességesen játszottam, játszottunk, és én tükörbe tudok nézni.
Nem érzem, hogy bárkitől bocsánatot kéne kérnem, nem gyötör bűntudat. Összezárva, még azzal is megbékéltünk, akivel egyébként konfliktusba keveredtünk. Ő Evelin volt.
Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat a játék során?
Az első éjjel Dáviddal kettesben a szabad ég alatt, és az utolsó befutásunk. A mai napig elbőgöm magam, ha eszembe jut az utolsó 300 méter, amely alatt lepörgött az életem. Képes lettem volna meghalni is ezért a játékért.
Visszamenne?
Bármikor. Miután hazajöttünk, egy hónapig depressziós voltam. Annyira jól éreztem magam odakinn, élveztem a kihívásokat, azt, hogy bizonyítanom kell, és amikor ez megszűnt, kis időre ürességet éreztem.
Most azonban vannak új teendők: esküvőszervezés, családbővítés, hiszen Dávid eljegyezte odakinn.
Jövő télen házasodunk, de az előző esküvőmmel ellentétben, ez a mostani nagyon kicsi, családias lesz. Édesanyámmal együtt csináljuk a csokromat, a fejdíszemet, a gyűrűket pedig a kisfiam hozza majd. Utána a babaprojekt is beindul. Ulicska Viki
