Szerednyey Béla részesült abban a kegyben, hogy látogathatta. Szirtes Tamás pedig abban, hogy rendezhette. Velük emlékeztünk Psota Irénre, halálának negyedik évfordulóján.
86 éves korában, álmában ment el örökre a kétszeres Kossuth-díjas Nemzet Színésze. Psota Irén páratlan tehetség volt, és nem könnyű, de kivételes természet. Erről mesél szívének kedves kollégája, Szerednyey Béla, akinek ma is hiányzik „a Psota”.
– Felmennék hozzá egyszer-egyszer – sóhajt a színész. – Olyan furcsa világ van, szerintem ezt ő nem is nagyon értené. Szerencsés élete volt, és nemcsak neki, hanem az egész generációjának. A szakmánkban manapság egyre nagyobb a kiszolgáltatottság. Ő még megengedhetett magának számtalan allűrt, ami akkor sem volt kívánatos, de ma már munkahelyvesztéssel jár.
Ezt erősíti meg Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, aki abban a szerencsében részesült, hogy rendezhette a művésznőt.
– Jaj, istenem! Már négy éve?! – sóhajtott Szirtes. – Psota Irén volt az a művésznő, aki rendkívül közel állt hozzám. Jó tizenöt éve egyszer behívott az öltözőjébe, és azt mondta: Tamás, nekem mindig a Vámos Laci volt a rendezőm, de meghalt. Azt szeretném, ha mostantól ön rendezne. Kiválasztott rendezőjének, ami számomra óriási megtiszteltetés volt. Egy színésznőnek, egy ilyen nagy művésznek kell valaki, aki törődik vele, és ezt örömmel vállaltam. Onnantól minden erőmmel, a lehetőségekhez mérten nagyon törődtem vele. Megcsináltam a nagy szólóestjeit a színházban.
– A Psota 70 évest, és igyekeztem mindenben a kedvére tenni, a Madách műsorát úgy alakítani, ahogy neki megfelelt. Egy ekkora művésznek kijár a különleges figyelem. Ő nem nehéz ember volt, hanem hallatlanul igényes önmagával és mindenkivel szemben. Amit mástól megkövetelt, azt önmagától is. A színház volt a szerelme.
Szerednyey már a Madáchban volt, amikor megérkezett Psota a Nemzetiből. A Dr. Hercz olvasópróbáján találkoztak először. – Volt benne egy nagyon szép, nehéz dalom, és mivel prózai színészként végeztem, az énekléstől fáztam – meséli Béla. – Irén közben úgy állt háttal a nézőknek, mint senki más. Emlékszem a hatalmas, energiát sugárzó szempárra, ahogy azt üzente: Nyomjad, toljad, jó lesz! Rengeteg energiát küldött, éreztem. Néha neki énekeltem a dalt. Amikor ránéztem, mindig nagyon erős, feszült figyelmet láttam, biztatott.
Ha a barátságuk kerül szóba, nevet, mert azt megérteni, elmagyarázni nem könnyű.
– Az Irénnel jóba lenni embert próbáló feladat volt. Ő olyan ló volt, amit folyamatosan lovagolni kellett. Nem lehetett elernyedni a ló hátán, mert ledobott – magyarázza nevetve. – Talán az utolsó látogatásom volt nála a halála előtt, ősszel lehetett. Még akkor is mondott olyat, hogy most már takarodj innen! Kemény volt, de legalább beengedett. Abszolút nem vettem fel, jó, mindjárt eltakarodom Irénke, de még adok egy puszit. Akkor aztán röhögött. Maga mondta a színházban, hogy két ember tud vele bánni, Huszti Péter, meg én. Ha televíziós munkája volt, mondta, hogy én segítsek neki, ha ráérek, ha nem. Mentem. Én rendeztem az utolsó önálló estjét, a Psota, Psota, Psotát, és én mentem fel hozzá, amikor 80 éves korában abbahagyta. Győzködtem, Irén, csináld tovább! Szeretnek a nézők, állva tapsolnak, óriási siker. De azt mondta, nyolcvanéves kora után már nem akarja ezt az arcát a nézőknek mutatni. Ezt nem értettem, mert pont olyan volt, mint hetvenkilenc évesen, de ő ezt elhatározta. Királynőként hagyta abba a pályát.
