Vége lett az előadásnak, tapsnak, meghajlásnak, a nézők hazamentek. Az egyre idegesebb színművészt viszont még mindig senki nem vette ki a kellékből.
A legrosszabb rémálmok egyike, hogy koporsóba zárnak, és senki sem hallja a segélykiáltásod. Hogy ez valakivel ébren megtörténjen, egészen hihetetlen, de igaz. Hevér Gábor Szulák Andi Nyugi! Köztünk marad… című műsorában mesélt arról a Life TV-n, hogy benne felejtették egy lezárt koporsóban. Az eset Miskolcon történt, ahol egy improvizatív színház működött a néhai Kamondi Zoltán vezetése alatt.
– Három nap alatt hoztunk össze egész estés előadást, ahol se szövegkönyv, se semmi nem volt, csak a megbeszélt alappontok – magyarázta a Borsnak Gábor.
– Ebben volt egy olyan jelenet, amiben befekszem egy koporsóba, és Kardos Zoli kollégám és barátom rám szögeli a tetejét. Amikor vége lett az előadásnak, nagy siker volt, óriási taps, a kollégák hajlongtak, de rólam megfeledkeztek. Már vége volt mindennek, a közönség hazament, a kollégák felmentek a büfébe ünnepelni, én még mindig a koporsóban feküdtem, nem tudtam kijönni. Tényleg rám szögelték. Rugdostam, dörömböltem, végül egy díszletes kolléga meghallotta, és kiengedett.
Szerencsére Gábor nem félős, nem ijedt meg a bezártságtól, nem pánikolt, csak az bántotta, hogy elfeledkeztek róla.
– Nem jó érzés koporsóban feküdni, rossz gondolatokat szül – mosolyodott el Gábor.
– De nem ijedtem meg, csak rosszulesett, hogy megfeledkeztek rólam a barátaim, de még az akkori szerelmem is. Olyan, hogy koporsóba zárnak, csak a filmekben történik, vagy Jókainál a Kőszívű ember fiaiban, ahol így menekítenek ki egy főurat a forradalom idején a városból. Élő embert egyébként nem szoktak koporsóba szögelni, csak színházban. Nyilván hőzöngtem, rosszulesett, hogy elfelejtettek, de hamar elült a haragom.
