A napokban ünnepelte 72. születésnapját a Jászai-díjas érdemes művész, Sunyovszky Szilvia. A ma is szép színésznő főleg társadalmi munkával foglalja el magát.
– Köszönöm, jól vagyok, remekül érzem magam – mondja vidáman. – Embereken segítek, mert nem mindegy, hogyan járulunk hozzá a világ folyásához. Kis dolgok ezek, de sok kicsi sokra megy.
Szilvia egyik ilyen munkája, hogy a Magyar Örökség-díj bizottságának tagja.
– Ez nem jár anyagi díjazással, jelvénnyel és oklevéllel ismerjük el a díjazottakat – magyarázza. – Hetet választunk negyedévente. Nagy megtiszteltetés, mindig szép pillanata az életemnek.
Amikor arról kérdezzük, hogyan telnek a napjai, nevetve mondja:
– A saját társaságomat élvezem, és persze az unokáimét, akik már tizenhat és tizennégy évesek. Minden második hétvégét nálam töltik. Olyankor óriási játékok, kártyázások, beszélgetések vannak. Míg kisebbek voltak a lányok, sokat meséltem nekik, ma már az élet dolgaiba vezetem be őket. Nyitott vagyok, különösen a tudományt imádom. Bővítem a tudásukat, és még mindig csillogó szemmel hallgatnak. Most nagy kedvencem a smaragdfa, amely megsokszorozza az oxigént. Egy magyar agrármérnöknek köszönhetjük, aki azt mondta, befásítja a sivatagot. Színházba csak nézőként járok, de gyakran hívnak a tévébe verset mondani. Csak semmi titok! címmel 2013-ban írtam egy könyvet magamról, tele fotókkal, történetekkel. Mindent az unokáimnak köszönhetek – neveti el magát.
– Annyit mondogatták, mama, mesélj, hogy úgy döntöttem, nem csak elmesélem, le is írom. Hadd ismerjenek meg kicsit jobban. A pályám szép volt, panaszom nem lehet, de gyerek nélkül nem ért volna sokat. Nagyinak lenni pedig megfogalmazhatatlanul szép érzés.
