Fegyelmezetten, a lehetőségekhez képest optimistán viseli családjával az önkéntes karantént. Zoltán Erika különösen vigyáz a férjére, aki együtt él a cukorbetegséggel.
Forrás: Czerkl Gábor
Idő hiányában eddig el nem végzett házimunkákról beszél, irigylésre méltó derűvel. Tudatosan teszi, miközben persze ő is szorong.
– Nem lennék normális, ha nem aggódnék – mondja Zoltán Erika, persze mosolyogva. – Mint mindenki, én is látom a helyzetet, de a jövőre koncentrálok. Ha az emberek kellő tudatossággal, fegyelemmel, kitartással viseltetnek, akkor előbb jutunk túl rajta. Ehhez kell nagy adag optimizmus is. Nekem nem nagy kihívás a karantén, szeretek itthon lenni. Ami hiányzik, az a hétvégi fellépés. Ha itt a péntek, szombat, ketyeg az óra, menni kéne, ott lenni. Nem az anyagi részére gondolok, nyilván az is hiányzik, de jobban maga az érzés, hogy megyünk, megszólal a zene, velem énekelnek. A buli végén szétverik a házat, állnak sorban autogramért, ez az adrenalin hiányzik. Ezzel most együtt kell élni. A lányom, Zozikám összegyűjti a gyerekeit, és online tanítja tovább a táncot. Ő okos felnőtt, átlátja, tudja, hogy a kamaszokat nehezebb otthon tartani ebben a helyzetben.
A férjéről, Robiról köztudott, hogy cukorbeteg, és mint minden krónikus betegség, ez is súlyosbítja a koronavírus lefolyását.
– Természetesen nagyon vigyázok a férjemre, mint eddig mindig – szögezi le Erika. – Tisztában van a betegségeivel, nagyon odafigyel, és mi is odafigyelünk rá. Együtt kerültünk bele ebbe az élethelyzetbe, és együtt is leszünk túl rajta. Mintha belecsöppentünk volna valamelyik vírusról szóló filmbe. Valósággá vált, éljük, alkalmazkodunk. Muszáj betartani a szabályokat, hogy hamarabb túllegyünk rajta. Pozitívan kell hozzáállni, még ha nehéz is. Elképzelem, hogy vége lesz, hogy visszatér az élet. Akkor sokkal többre fogjuk értékelni azt, amink van. Nem az anyagi javakat, hanem a családot, a barátokat, a programokat, az életet.
